Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-276

Az országgyűlés képviselőházának 276. ülése 1934 május 14-én, hétfőn. 401 térni a posta intézményére, amely most ugyancsak a díj leszállítás terére lépett. Nem tudom biztosan, nem is akarom elhinni, de még mindig vannak, akik azt mondják, hogy a postánál még ma is megvan a jutalékrendszer. Nagyon 'kérném, hogy folytassuk tovább ezt az olcsóbbító díjleszállító politikát. E tekintetben csak egyet vagyok bátor tisztelettel megkérdezni: miért büntessük azt, aki több kontaktust szereltet fel magának a lakásában? Hiszen minél több a kontaktus, annál többet beszél az illetcí ugyanazon a vonalon, annál jobban használja ki a vonalat. En tehát azt kérdem, hogyha már nem méltóztatott ingyen adni ezeket ia kontaktusokat és ezeknek a kontaktusoknak az önköltségét meg kell fizetni, miért kell ezért még havibért, mégpedig tekintélyes havibért fizetni, ami évi hat pengőt tesz ki, tehát sokkal többet, mint amennyibe a javítás kerül. En ellenkezőleg, megkönnyíteném a kontaktusok felszerelését, hadd beszéljen a telefonelőfizető akkor is, amikor eszik, alszik, hadd használja mindig azt a telefont, mert mindez csak a meglévő berendezés jobb kihasználását teszi lehetővé. Végül nagyon kérem,^ hogy a kilátásba helyezett közszállítási szabályrendeletet minél előbb méltóztassanak az iparnak és a kereskedelemnek átadni. Minthogy az előadottak alapján csak elismeréssel és (hálával emlékezhetem meg az eddig történtekről, örömmel fogadom el a kereskedelemügyi tárca költségvetését. (Helyeslés a jobboldalon) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Müller Antal! Müller Antal: T. Képviselőház! Mindazt, amit Scheuer Róbert előttem szólott t. képviselőtársam mondott, a magam részéről száz százalékig^ aláírom. Tényleg fontos közgazdasági kérdéseket pendített meg, amelyeknek megvalósítása az ipar és a kereskedelem érdekében áll. A kereskedelmi tárca költségvetését kisipari szemszögből nézve szeretném röviden bírálni és mielőtt ehhez hozzáfognék, le kell szögeznem azt, hogy a kézműiparosság talán még egyetlen kormányt sem fogadott olyan szimpátiával, olyan örömmel, mint a Gömbös-kormányt, amikor Gömbös Gyüba megjelent a 'kézműiparasok kongresszusán és ott kifejtette az ő programmját, hogy mit akar, mit kíván a kézműiparosság érdekében. Ezt az örömöt talap, még fokozta Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter úr, amikor szimpatikus megjelenésével programmját előadta és annak ellenére, hogy addig őt mindig mint a nagyipar exponensét, szószólóját, szócsövét ismerték, — de ezt már megszokhattuk, hiszen a pénzügyminiszter úrban sokan a bankok, a pénzintézetek exponensét látják — működésével beigazolta azt, hogy sok esetben igazán nagy megértéssel viseltetett a kisiparosság iránt és iparkodott a kézműiparosság érdekeit szolgálni. Tudom, hogy nagyon nagy érdek fűződik a magyar nagyipar fejlődéséhez, tudom, hogy milyen nagy nemiseti ügyet képvisel ma már a mi nagyiparunk, de állítom, hogy ugyanilyen nagy érdek fűződik a kézműipar, a kisipar egészséges fenntartásához is, mert nem lehet közömbös a kormányzatnak közel 300.000 főnyi önálló adóegzisztencia megmentése. TTgy látom, hogy ezidőszerint egyenlőtlen verseny van a két ipari ágazat, a nagyipar és a kisipar között a nagyipar javára. Szeretném, ha ennek ellenkezője lenne, mert hiszen a nagyipar Önmagában véve is meg tudja vé^ deni érdekeit az egész vonalon és az államhatalomnak, a kereskedelmi miniszternek szerintem mindig a gyenge, a kisember mellé kellene állnia, annak a hóna alá kellene nyúlnia, azt kellene felemelnie. A közmunka terén is azt látom, hogy a nagyipar a kevés közmunka tekintélyes részét kapja. Bár elismerem, hogy sok helyen rendelés van, amelyet nem is lehet kisiparilag elkészíteni, ez tehát száz százalékig a nagyipar rendelkezésére áll, kérdezem, nem lehetne-e azokat a közmunkákat, amelyek kimondottan • kézműipari közmunkák, száz százalékig a kézműiparosság részére adni. Már a miniszter úr elődje, Kenéz miniszter úr bevezette azt, hogy a postánál, a Máv-nál, mindazokat a kimondottan kézműjellegű munkákat, mint a szabómunkákat, a cipészmunkákat száz százalékig a kisiparosságnak juttatta. Sajnálattal tapasztalom, hogy közben már ebből a kontingensből is lecsíptek, a postánál, a Máv-nál is, a nagyipar résziére bizonyos mennyiséget kihasítottak, pedig azt hiszem, akkor mérnénk igazságosan, ha a nagyipart engedjük dolgozni az ő terrénumán és ugyanakkor a kisipar részére biztosítjuk mindazt, amit kisiparilag el, lehet végeztetni. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, csak megemlítem itt azt a kisiparosság szempontjából súlyos szerződést, amelyet a Wolfnergyárral ezelőtt 15 évvel kötött a kereskedelemügyi miniszter, hogy az összes állami cipőknek, csizmáknak és egyéb lábbeli, szíjgyártó munkáknak 60%-át ez a gyár kapja és a pótrendelések 100% -át, ami az egész évi szükségletnek 25%-át jelenti. Vagy talán megemlíthetném megint, amit Éber Antal t. képviselőtársam mondott, az Országos Ruházati Intézet privilégiumát, hogy egy minisztertanácsi határozat értelmében a közmunkák 20%-át pályázat nélkül ennek a reszvénytárarságnak kell adni. Azt hiszem, hogy ez a kisiparosság érdekei ellen van. A miniszter úr a napokban Miskolcon azt mondta, hogy a kézműiparosok, kisiparosok két malomkő közt őrlődnek. Nagyon igaza van, nagyon helyes^ megállapítása volt a miniszter úrnak, mert tényleg ma a kézművesiparosságróí ezt el lehet mondani. De én tovább fűzöm ezt a gondolatot. Nemcsak a kézművesiparosság, de a kisipari termelés is két malomkő közé került, az egyik oldalon a kartellizált nagyipari nyers- és félkészárú árdiktálása. a másik oldalon a folyton gyengülő rendelők sorvadása őrli. A kisipar duplán érzi a kartellpolitika működését, annak vas szorítását, úgy^ is mint fogyasztó és úgy is mint feldolgozó iparos. Szerintem csak intézményesen lehetne a kisiparnak mai súlyos és nehéz helyzetén segíteni és látom azt, hogy egy ilyen intézményes segítségnyújtás megnyilvánul a közszállítási szabály rendelettervezetben. Szomorúan hallgattam — hiszen magamnak is vannak adataim — Éber Antal statisztikai adatait, amikor igazolta, hogy évek hosszú so^a óta miként sorvad a kisiparostársadalom, hogy az iparengedélyeket mindig nagyobb és nagyobb számban adják vissza, a tanoncok nevelése kétségbeejtő módon csökken, hiszen úgy Budapesten, mint vidéken alig tudnak már tanoncot tartani, ez pedig az iparosutánpótlásnak súlyos rovására megy. Ezért mondom tehát, hogy intézményesen kell a kisiparosság érdekeiért síkraszállani és kérem is a kereskede-