Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-274
290 Az országgyűlés képviselőházának mik, amelynek egyenesadója 1204-45 pengő volt. 1933-ban az alsósaabolcsi Tisza ármentesítő társaság javára fizetett ártéri járuléka 4475-63 pengő volt (Kun Béla: Kimondani is sok!) és ezt az adót az 1934. évre 5585 pengőre emelték fel. Lehetetlenség az, hogy amikor a föld termékeinek árai folyton esnek, akkor ezek a költségek, amelyeket ezekből kellene fizetni, állandóan emelkednek. (Ügy vanl a baloldalon.) Ké rem a földmívelésügyi miniszter urat, nyúljon bele erős kézzel ezekbe a dolgokba, hogy ezek a lehetetlen állapotok megszűnjenek. (Egy hang bal felől: Nem engedi a pénzügyminiszter!) Adórendszerünk helytelenségéről csak anynyit kívánok mondani, hogy a cirka 33-féle adó, amelyet a mezőgazdaság tartozik fizetni, olyan komplikálttá teszi az adórendszert, hogy abbian csak a legnagyobb szakemberek ismerik ki magukat. Már pedig minden adózó szeretné tudni, mit, mennyit és miért kell fizetnie. (Ügy van! a baloldalon.) Ezért, nézetem szerint, adórendszerünknek világosnak és könnyen megérthetőnek kellene lennie. (Ügy van! a baloldalon.) Az adókkal majdnem egyenlő súllyal nyomja a mezőgazdaságot a magas bankkamat(Ügy van! a baloldalon.) A gazdavédelmi rendelettel a legutóbbi időben a kormányzat próbált ezen a kérdésen segíteni, ez azonban nem teljesen sikerült. Nem teljesen sikerült azért, mert egyrészt későn érkezett a segítség, (Ügy van! a baloldalon.) másrészt nem elég a segítség, mert a mai terhek, a mai értékesítési viszonyok mellett sok esetben még ezt a 4—4-5%-ra leszállított kamatot sem bírja el a mezőgazdaság, azonkívül olyankor is fizetéseket kívánnak a gazdától, amikor pénze, bevétele nincs. (Erdélyi Aladár: Ez a legfontosabb! — Ügy van! a baloldalon.) Békeidőben is 4—5%-os kamat mellett dolgozott a mezőgazdaság, pedig akkor sokkal kisebb adóterhek, sokkal jobb értékesítési viszonyok mellett megtalálhatta a számítását. A kartellárak és az agrárolló a következő súlyos teher a mezőgazdaság vállain. Nem fogjuk sohasem jogosnak elismernij azt, hogy a mi termékeinkkel szemben egyes kartellizált iparcikkek árai 100%-os vagy még azon felüli diszparitásban legyenek. (Ügy van! a baloldalon.) A munkabérek alacsonyak, a mezőgazdasági termékek árai lent vannak, csak egyei» kartellizált iparcikkek árai lebegnek előttünk elérhetetlen magasságban. (Kun Béla: Miért nem lehet ezeket megrendszabályozni? — Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter közbeszól. — Zaj a baloldalon. — Kun Béla: Tessék a kormánynak erős kézzel a kartelleket megrendszabályozni! Ne menjünk a múltba! — Elnök csenget.) Példa erre a tűzibiztosítási kartell, amelyet néhány evvel ezelőtt a kormányzat törvényhozási jóváhagyással megalkotott. A kartell létrejötte előtt egy falusi ház tűzbiztosítás! díja 14*88 pengő volt és ugyanennek a háznak a tűzbiztosítási díjáért ma 34 pengőt kell fizetni. Itt megvédi a kormányzat a nagy tőkével és nagy anyagi erőkkel rendelkező bizosítási társaságokat a kisemberrel szemben, (Kun Béla: Ez szintén a kormányzat bűne.) holott nézetem szerint ezek inkább szorultak volna a védelemre. Meg kell említenem itt azt a kijelentést, amely a kormányzat egyik tagja részéről a kisgazdát érte a pipázó paraszt típusának elő2 7U. ülése 1934 május 8-án, kedden. térbe hozásával. (Kun Béla: Szerencsétlen kiszólés!) En, aki falun nevelkedtem és falun élek, megállapíthatom, hogy ez a típus nálunk nincs, (vitéz Kenyeres János: A miniszterelnök úr is mondotta, hogy csak szórványosan!) Csak szórványosan. (Zaj a baloldalon.) Dolgos, iparkodó és vagyontszerző fajta a magyar és ha van is benne némi Ázsiából hozott úrhatnámság, ez nem a munkakerülésben, hanem a felfelé való törekvésben nyilvánul. (Ügy van! a jobb- és a baloldalon.) Dolgoznék ma sokkal töbibet, mint amennyit dolgozik, csak volna mit. A vasúti tarifapolitikának helytelenségére csak azt akarom felhozni, [hogy Budapesttől körülbelül 200 kilométer távolságra eső vasúti állomástól egy mázsa csöves tengerinek a fuvarja 2 pengő volt, ugyanakkor, amikor ott a csöves tengeri ára tavaly, azt hiszem, 2*50 volt. Lehetetlen, hogy egy cukorgyártól már csak némileg nagyobb távolságra eső helyről a nyers répaszeleteket ne lehessen felhasználni, mert nem birja el a fuvart. Természetes, hogy 30—40 kilométer távolságról tengelyen fognak szállítani a városba (Erdélyi Aladár: 150-ről!) vagy 150 kilométer távolságról, amikor ez a közlekedés jobb, gyorsabb és olcsóbb. Ezáltal azután csak szaporodni fog a deficit, nem pedig apadni és nem a forgalom fog emelkedni úgy, ahogy kell. Igen nagyfontosságú volna véleményem szerint az ország egyes részeit közelebb hozni egymáshoz azáltal, hogy ezeket a fuvartávolságokat enyhítjük, éppen ezért igen nagyfontosságú volna a tiszapolgári Tisza-híd évek óta vajúdó kérdésének megoldása is, amely híd Debrecent Miskolccal kötné össze és a debrecenkörnyéki alföldi termékeket a Felvidékhez, a borsodi szenet és fát pedig a Nagy Alföldhöz hozná közelebb, eltekintve attól, hogy Borsod vármegye minden községének határa keresztülmegy a Tisza vonalán és a Tisza áradása vagy zajlása idején a vármegye egyik része nem tud közlekedni a másikkal. Súlyosan érinti még a mezőgazdaságot az érdekképviseletek sokfélesége is. A gazdasági felügyelőség 2,134.000 pengővel van dotálva, a kamarának a földadó 2 és fél százalékát fizetjük, a gazdasági egylet tagdíjait fizetjük s különböző szövetségek és szövetkezetek vannak, amelyeket mind a gazda fizet és amelyek mind hivatva volnának a gazda segítségére lenni. Csakhogy, sajnos, nem látjuk ezt a segítséget, vagy csak nagyon kevéssé. A sok bába között elvész a gyermek. Inkább lenne egy szervezet, de az állna hivatása magaslatán s annak segítségével azután megvédenénk mi magunk is magunkat. Az értékesítési nehézségek is súlyosan terhelik ma még a gazda vállát. Reméljük, hogy ez a teher a közeljövőben sikeres külföldi szerződésekkel legalább is enyhülni fog. Ezekben voltam bátor megemlíteni azokat a terheket, amelyek a magyar mezőgazdaság vállait nyomják. Most még legyen szabad néhány részletkérdéssel foglalkoznom. (Halljuk! balfelöl.) Mindenekelőtt megdöbbenéssel láttam azt, hogy a földmívelésügyi tárca költségvetésének végösszege, a miniszterelnöki és / a külügyi tárcákat kivéve, a legkisebb: az egész költségvetésnek mintegy 3* 1%-a. (Kun Béla: Egy agrárországban!) En a takarékosságnak híve vagyok minden vonatkozásban, de van olyan takarékosság is, amely káros. Az 1932/33. évi zárszámadáshoz viszonyítva tíz millió pengővel csökkent a földmívelésügyi tárca költségvetése. Ez a takarékosság nem lehet hasznos
