Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-274

Az országgyűlés képviselőházának 27k*. ülése 1934. május 8-án, kedden. 259 nem hiszem, hogy ebben a kérdésben közöttünk véleménykülönbség lehetne. Ez nyilvánvaló. De egy másik körülményre is rá akarok mutatni. A bankoknak a devizakorlátozások, a bankzárlat óta, mert újabb kihitelezés nincs, úgyszólván semmiféle üzletük nincs, két üzlet kivételével. A tőzsdén üzleti forgalom nincs, arbitrage nincs. Mi marad üzletként a magyarországi hitelszervezetek számára? Csak kettő: a záloglevelek hazasíbolása, és a külföldi és a belföldi pengő között fennálló diszparitásnak az áruforgalomban, esetleg a kompenzációs áruforgalomban való spekulatív kihasználása. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Más üzlet ezidőszerint a bankok számára nincs és nyugadtan merem állítani, ' hogy a záloglevelekkel való visszafizetés lehetősége azért nem biztosítható, mert amíg Magyarországon a nagy bankok évi 40 millió pengő jövedelmet tudnak a tönkrement gazdaadósok terhére záloglevél-síbolással maguknak biztosítani, addig ebben az országban nem lesz záloglevéllel való visszafizetés. (Igaz! Ügy van! bal felől.) Az az érv, amit a pénzügyminiszter úr ezzel a ténnyel szemben felhoz, amikor arra hivatkozik, hogy különösképpen az angol hitelezők diffikultálták azt, hogy tőkék fizetessenek vissza akkor, amikor az adós kamatot sem tud fizetni, komolytalan érvelés. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Határozottan komolytalan érvelésnek kell ezt neveznem, mert az a külföldi hitelező, aki ismeri a külföldi záloglevélpiacot, éppen olyan jól tudja, mint a pénzügyminiszter úr és sokkal jobban, mint én, hogy azokat a külföldi kötvényeket és zálogleveleket igen nagy mértékben hordják vissza állandóan Magyarországra. Azt kérdezem, hogy a záloglevéllel való visszafizetés törvényes megengedése mennyivel erkölcstelenebb, mint a záloglevéllel való síbolás útján való lebonyolítását (Sándor Pál: Teljesen igaza van!) Miért nem lehet ezt a kérdést törvényesen rendezni? Megmondom, miért. Azért, mert ha a törvényes visszafizetés lehetősége biztosítva volna, akkor a bankok nem ko vetélhetnének felárakat az adóstól (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) és — ezt zsarolásnak kell minősítenem — nem követelhetnének 30—40%-os piaci árfolyamon vásárolt záloglevelekért 80%-os árfolyamot Úgy van! Ügy van! a baloldalon.) és nem kívánhatnának 15—20%-os felárakat készpénzben. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.— Éber Antal: A bankok szívesen veszik, ha ez a reform megvalósul!) Tovább megyek és most már bizonyos jóslásokba bocsátkozom. Azt hiszem, néhány hónnapon belül meglesz a záloglevéllel való visszafizetés lehetősége, azért, mert a záloglevelek túlnyomó többsége már itthon van, (Ugy van! Ügy van! a baloldalon.) mert a gyengébbkezű külföldi tulajdonos már túladott a záloglevelén, a piacon ma már kevés záloglevél van (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) és most már majd meg lehet engedni a záloglevéllel való visszafizetést azért, mert a gazda a maga erejéből záloglevelet vásárolni már nem tud. A záloglevelek nagy része már itthon van^ a bankok trezorjaiban, a biztosító intézetek díjtartalékaiban el van már rejtve, el van zárva, és ha meg lesz engedve a záloglevéllel való visszafizetés, nem nehéz megjósolni, hogy pari felett kell majd vásárolni azokat a zálogleveleket, amelyeket 25—30—35%-os árfolyamon vásároltak meg. Hogy a helyzet ilyen lesz, ezt azért merem mondani, mert már ma is vannak olyan nagybankok, amelyek pari felett kínálják a zálogleveleket. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a gazdaközönség szorult helyzetének olyan kihasználása van folyamatban, amellyel szemben a legerélyesebb kormányzati, vagy törvényhozási intézkedéseket sürgetnünk kötelességünk és nem fogunk megszűnni ezt sürgetni mindaddig, amíg megfelelő eredmény ebben a kérdésben nincs. A másik banküzlet, amely még fennáll, a Nemzeti Bank által felállított export-importrendelkezések közti labirintusban való ügyes lavirozás. Igen t. Ház! A Nemzeti Bank valóságos okkult hatalom módjára trónol az ország közgazdasági élete felett, ő kreálja az újgazdagokat, ő teszi tönkre a mezőgazdákat s gazdasági értelemben úgyszólván élet-halál ura ebben az országban. Még a legszélsőségesebb despota is közhírré szokta azonban tenni azokat a rendszabályokat, amelyek alapján az életet szabályozza. Egyedül a Nemzeti Bank kivétel — nem mondhatom, hogy dicséretes kivétel —, mert a Nemzeti Bank premiális rendszerének labirintusában csak a legbeavatottabb egyének tekinthetnek bele. A nyilvánosság elé, a gazdaközönség elé, amely elsősorban érdekelt ebben a kérdésben, amelynek tudnia kellene, hogy saját termeivényének teljes ellenértéke mennyit tesz ki, ezek a kérdések nem jutnak. A pénzügyminiszter úr a múltkor itt egynéhány cikkre, a pulykára és egyebekre vonatkozólag felolvasott egy statisztikát, amely szerint a termelő megkapja a maga termel vény ének teljes ellenértékét a premiális rendszer mellett is. Ezt határozottan kétségbe kell vonnom és a földmívelésügyi miniszter urat kell kérnem, méltóztassék az agárártársadalom érdekében azt a valóságos kimutatást összeállítani és beszerezni, amely nem a pénzügyminiszter úr rendelkezésére álló termelői árat, — amely valószínűleg a közvetítő, a kereskedő kezében levő portéka árát tünteti fel — hanem annak a kutyabagosi vagy nem tudom, hova való kisgazdának tényleg fizetett termelői árat tünteti fel. Meg méltóztatnak majd akkor látni, hogy annak a gazdának, aki egy esztendőt töltött el valamilyen áru előállításával, mi marad abból a prémiumból, amelyet a Nemzeti Bank kizárólag a közvetítő kereskedelem és a közvetítő kereskedelmet részben centralizáló, részben kezében tartó kompenzációs üzletek felett uralkodó nagybankrendszer illetéktelen táplálására fordít mind mai napig. Igen ,t> Ház! Beszédidőm a végefelé közeledik. Még egy fontos kérdésre akarok ráutalni, a közterhekkel kapcsolatban, ahol szintén a földmívelésügyi miniszter urat kell megkérnem arra, hogy álljon végre azok mellé a túlnyomórészt falusi kisemberek mellé, akik egyszobakonyhás házaik után lehetetlen magasságú házadót fizetnek, amelyről maga a pénzügyminiszter úr is a múltkor azt mondotta, hogy nyolc és félmillió pengőt tesz ki. A oénzügyminiszter úr ezeket az egyszoba-konyhás kisembereket háztulajdonosoknak nevezte. Én nem nevezhetem így ezeket a nyomorgó magyarokat, akik ennyit fizetnek egyszoba-konyhájuk után. "A békében nagy különbség volt ebben a tekintetben. Volt házosztályadó és volt házbéradó. A saját háza után egy igen alacsony házosztályadót fizetett mindenki és csak a házbéradó, a bérbeadott lakrészek után fizetett adó volt hasonló ahhoz az adóhoz, amelyet ma a legszegényebb néposztály is fizet. Én azonban nem szeretek propozíciókat tenni anélkül, hogy végig ne gondolnám a konzekvenciákat. (Halljuk! Halljuk!) Ha az egyszoba-konyhás kisembereknél teljes házadómen37*