Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-270
98 Az országgyűlés képviselőházának 2 f > amelyeket az utóbbi időben sokszor hallottunk, hogy a pengő a nemzet becsülete és hogy a kettő között elválaszthatatlan összefüggés volna. Őszintén elismerem, hogy a miniszterelnök úrnak bizonyos sikerei vannak f a suggestió terén. Kétségkívül olyan jelenség ez, amelylyel többször találkoztam, viszont érdekes, hogy a szuggeszciónak a nagy világra szóló eredményei igen sokszor nem váltak be. Mindnyájan tudjuk, hogy Mohamed egyszer a nagy tömeg elé állott és azt mondotta: »Megparancsolom a hegynek, hogy a hegy jöjjön Mohamedhez!« Természetesen a hegy nem jött Mohamedhez, mire Mohamed fordított a dolgon egyet, revízió alá vette ezt a mondását (Derültség.) és ezt mondotta: »Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.« És mi történt? Ezt a revízió ala vetelt a legnagyobb ujjongással követte az a tömeg s nem akadt köztük olyan, — legalább erről jelentés nincs — aki felvetette volna azt a kérdést, hogy hiszen te minket bolonddá tartottál, hanem követték ők vakon s lett belőle egy világjelenség, egy nagyon fontos mozgalom. Így van az életben is nagyon sokszor, talán már az ilyen véletleneken múlik, hogy azután miből mi lesz. (Weltner Jakab: De néha van felébredés is.) Kétségtelen, hogy a revízió alá vétel az utóbbi időkben gyakori jelenség volt. Én nem is mondom, hogy ez elítélendő. Kétségtelen, örömmel kell konstatálni azt. ha az, aki vezető állásban van, megfelelő komolysággal nézi a problémákat s tanul s amennyiben valamit revízió alá kell venni, revízió alá veszi azt. S ha ezt logikusan, észszerűen és nem érzelmi alapon teszi, ebben még bizonyos előny is van, mert a csökönyösség nem mindig a legjobb tulajdonság azokban, akik vezető szerepre hivatottak. (Pallavicini György őrgróf: Vagy nem hivatottak.) Be hivatottak. (Pallavicini György őrgróf: Hivattatták önmagukat.) Mindenesetre ezek nagy dolgok s ezek mint nemzeti egység s mint nemzeti öncélúság, nagyon sokszor tárgyaltatnak és hangoztattatnak. Én azt hiszem, itt az alkalom, hogy ezek bizonyos revízió alá vétetnének, vagy legalábbis konkrétizáltatriának, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. De itt nem elég az, hogy mit is akarunk, mert legyünk tisztában azzal, hogy akarni vagy óhajtani valamit, ez egészen más, mint megvalósítani valamit, mert óhajtani a nemzeti egységet vagy pártegységet minden tekintetben lehet. Mindenki óhajtja, a revíziót, de azzal legyünk tisztában, — és itt felelősségem teljes tudatában minden népszerűség vagy népszerűtlenség figyelmen kívül hagyásával megmondom őszintén azt, amit már többízben megmondottam — hogy ami volt, az úgy, abban a formában vissza nem jöhet a maga teljességében (Mozgás jobbfelől.) és még ha vissza fog is jönni, akkor is számolni kell azzal, hogy azoknak a hibáknak, amelyeket a múltban a vezetők elkövettek, meg kell szűnniök. (Egy hang a jobboldalon: Kár ezt emlegetni.) Azt hiszem, a tényekkel szembe kell nézni s fantazmagóriákkal — most visszaadom az egész kormányzatnak, amit a pénzügyminiszter úr mondott — kár olyan reményeket keltem, amelyek nem teljesíthetők. Mert azon az alapon, ahogy a kormányzat beadta, olyan politika mellett, amilyent láttunk, békés vissza jövetelre az összes nemzetiségek részéről nagyon nehezen számíthatunk. 0. ülése 193Jf. évi május hó 2-án, szerdán. • ^PP« n ezért *tt kapcsolódom bele abba a kérdésbe, amelyet már nagyon sokan emlegettek, s amelyet, —ha sokan is említették mosta felszólalásokban — nem lesz felesleges megismételni s ez az a szerencsétlen állásfoglalás, amely a miniszterelnök úr, ellentétben a múlt nagyobb körültekintéssel történt hivatalos megállapításaival, a restauráció kérdésében elfoglalt. E tekintetben azok is, akik Bethlen István grófnak legnagyobb ellenfelei voltak, kénytelenek megállapítani, hogy Bethlen István az ő kormányzata idején nem szögezte le magát mereven olyan álláspont mellett, amely álláspont melletti leszögezés utóbb azután káros következményekkel járhatott volna. (Ügy van! bal felől.) Azt hiszem, ez az ő állásfoglalása az igazi szabadkéz politikájának sokkal jobban megfelelt, mint azok a szerencsétlen nyilatkozatok, amelyeket a miniszterelnök úr tett, talán jószándékkal. yagy a maga hevével - vagv talán a revízió alá vétel előre elgondolásával, (Derültség balfelől.), de mindenesetre ezek a kijelentések, azt hiszem, ártottak ennek az országnak és csak árthatnak a magyar jövőnek. Mert lehetnek eltérések abban a tekintetben, — hiszen ittnüanszbeli eltérések az egypárton lévő egyének között is vannak —, hogy annak, ami a múltban történt, mik a jogi következményei. Hogy mik a reális következményei, azt szomorúan tapasztaljuk, mert hiszen nemcsak a jogi konstrukció volt a fontos. Fontos volt az a konstrukció, amelyet szétdöntöttek nagyon sokszor azok, akik nem tudták, hogy a jogi konstrukció tulajdonképpen sokkal fontosabb alapot föd illetve a jogi konstrukció csak hozzáidomult egy olyan egységhez, amely egy hosszú évszázados együttlétnek, földrajzi elhelyezkedésnek volt következménye. Azt hiszem, hogy egyike a legnagyobb hibáknak, amelyeket annakidején a Párizs körüli békéknél elkövettek, az volt, hogy szétdarabolták az osztrák-magyar monarchiát. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Nagyon érdekes ugyan, de nem untatom vele az igen t. Házat (Halljuk! Halljuk!), hogy most látjuk csak a különböző memoárok és későn megjelenő, sokszor bűnbánó védekezések során, hogy micsoda felületességgel történt ez a fel osztás, az új Európarendezés ott Párizs környékén. (Ügy van! Ügy van!) 01 van emberek cselekedték, akik abszolúte nem ismerték az egész anyagot, akiknek fogalmuk sem volt róla és akik nem vették maguknak a fáradságot, hogv megismerjék, hiszen nem tanulni mentek Párizsba, ami talán már egy kicsit későn is lett volna; Olyan emberek követték el, akik nem is tudtak egymással beszélni. Érdekes, amit Keynes megemlít, hogy az ottlévő miniszterelnökök és elnökök között voltak, akik egymással nem tudtak tolmács nélkül érintkezni, mert az egyik tudott franciául és olaszul, a másik tudott angolul és japánul, de egymással nem tudtak érintkezni. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok meg fogiák magukat bosszulni, de még mielőtt ezzel részletesebben foglalkoznám, megjegyzem, azt hiszem, nagyon megbosszulta magát az, hogy a magyar a maga elfogultságában a háborút megelőzőleg nem foglalkozott eléggé azzal az élettel, amelyik az ország határán túl vau. (Fábián Béla: Extra Hungáriám non est vita! — Felkiáltások balfelől: Ez így van!) Az a szerencsétlen önhittség, tulajdonképpen struccpolitika, amelyet folytattak, megbosszulta magát később nagyon azáltal, hogy a magyart alig ismerték. (Ügy van! balfelől. — Velem történt meg az 1910-es években,
