Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-255

72 Az országgyűlés képviselőházának 255, rekvését, megbízhatóságát, az emberiességet, (Ügy van! Úgy van!) olyan unfair gyanúsítás foglaltatik benne és így annyira távol áll az angol gentleman-felfogástól, hogy alig hihetem el, hogy angol ember írta. (Úgy van! Úgy van!) De bárki írta is ezt a röpiratot, bizonyos, hogy írójának tollát a magyarság elleni gyűlölet vezette. (Ügy van! Úgy van!) Pedig ma már világos, hogy ezek a békediktátumok nemcsak a magyarságot sújtották, hanem az egész világra is csak pusztulást és szerencsétlenséget hoztak. Hiszen elfogultsággal és felületességgel utóvégre lehet azt állítani, hogy a magyarság ezer esztendős uralmának rombadőlte a Kárpátok medencéjében csak a magyarság baja és arra, hogy a magyar búza, amely a háború előtt Ausztriában, a közös vámterületen könnyen elhelyezést talált, ma kénytelen a Dunának, a Fekete-tengernek, a Földközi-tengernek és az Óceánnak hosszií országútján keresni piacot, tudatlansággal és rosszakarattal szintén azt lehet mondani, hogy ez is csak a magyarság baja és hogy a magyarságnak ezzel a veszteségével szemben áll — amint ellenségeink mondani szokták — az egész emberiségnek az a nyeresége, hogy igája alól felszabadítottak 2,800.000 oláht és egymillió szerbet, sőt ha a tótokat is ideszámítjuk, akkor felszabadítottak 5 és fél millió embert a Duna völgyében. Igaz, hogy arról elfeledkeznek, hogy ezzel szemben viszont idegen uralom alá juttattak 7,300.000 magyart, németet, rutént és horvátot, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) sőt ha felszabadítottak sorából a tótokat kivesszük, akik mindig tiltakoztak és ma különösen élesen tiltakoznak az ellen, hogy őket a csehekkel egy nemzetiségnek tekintsék, akkor számszerűleg úgy alakul a mérleg, hogy 3,300.000 ember felszabadítása kedvéért 9 milliót juttattak idegen, vagy hogy egészen pontos legyek: részben újra idegen uralom alá. (Ügy van! Ügy van! Taps.) Ezzel kapcsolatban még felmerül az a kérdés is, hogy vájjon ezek a felszabadítottak jól érzik-e magukat az új államközösségben. Az 1932-es évben Zólyomban tartott nagy tót népgyűlésen egyhangúlag elfogadtak egy manifesztumot, amely kijelenti, hogy a tótok nemzeti, polgári és emberi jogaikat veszélyeztetve látják Csehszlovákiában. A trencséni nagygyűlésen pedig igen illetékes helyről hangzott el a keserű jajkiáltás, hogy a csehek egy gazdag Felvidéket kaptak, de ma koldusszegény a Felvidék. (Igaz! Ügy van!) Romániában Vajda-Vojvod úr, a többszörös miniszterelnök a kolozsvári Pátria című újság hasábjain kinyilatkoztatta, hogy: »a magyar uralom alatt szabadon mozogtunk; ma úgy bánnak velünk, erdélyi románokkal, mint rabszolgákkal.« (Úgy van! Úgy van!) Jugoszláviában Pribiesevits Szvetozár a szerb elnyomás legfőbb tanujaként éppen Seaton "Watson úrra hivatkozik, aki nemrégiben állapította meg, hogy Jugoszláviában a szerb diktatúra kétéves uralma alatt politikai okból több börtönbüntetést szabtak ki, mint a magyar uralom 10 esztendeje alatt. A horvátok pedig egyre-másra kiáltják a világ felé emlékirataikban, hogy ha véget nem vetnek — amint ők magukat kifejezik — annak a pokoli állapotnak, amelyet a szerb diktatúra nyomása okoz, akkor kénytelenek lesznek az önsegély forradalmi fegyveréhez nyúlni. Természetesen erre azt lehetne mondani, hogy ezzel a kérdéssel nem kell itt olyan bőülése 1934- március 22-én, csütörtökön. ven foglalkozni, hiszen végre is a nemzetiségi hovatartozás ügye talán csak érzelmi kérdés. De bocsánatot kérek, az már nem egészen érzelmi kérdés, ha a falánk cseh gyáripar fel; falja a Felvidék tót iparát és az sem érzelmi kérdés, ha az a rutén nem úsztatja tovább az Alföldre a Tiszán a fát és ha a maga szűkös, szecskából összegyúrt kenyere mellett az éhség kínjai közt sírva emlékezik meg arról a magyar lisztről, amelyet valamikor aratás idején az áldott magyar síkságon megkeresett. De tegyük fel, hogy ez csak érzelmi hovatartozás kérdése. Ennek az érzelmi kérdésnek mai rendezése nagyon súlyos anyagi következményekkel is jár, hiszen a jogtalanság fenntartása és megvédése, az elégedetlenség megfékezése és a rossz lelkiismeret megnyugtatása nagyon sok pénzbe kerül. Az Annuaire Militaire legújabb évfolyama szerint az egész világnak hadügyi költségei ma 5*5 milliárd aranydollárt, tehát 30 milliárd pengőt tesznek ki, vagyis ma, amikor mindig a békét prédikálják és a leszerelési konferenciák szakadatlanul üléseznek, 70%-kai több a világ hadügyi költsége, mint volt a háború előtt. Emellett talány nem egészen érdekesség nélkül való összeállítás lenne az, amely kimutatná, hogy a megnövekedett hadügyi költségek mellett mennyire szaporodtak az utódállamok területén a rendőri és börtönügyi költségek is. Ismételem azonban, a kérdésnek ezzel az oldalával nem akarok foglalkozni, csupán sietek néhány tényt felemlíteni az úgynevezett békediktátumok gazdasági hatásainak köréből, hogy ezzel alapot szolgáltassak rövidesen levonandó következtetéseim számára. Evégből mindenekelőtt azt a kérdést teszem fel, hogy vájjon nem a békediktátum ok következményei-e a politikai szempontok félelem és gyűlöletdiktálta heleavatkozásai a gazdasági élet természetes rendjébe az áthághatatlan magasságú vámfalak még az egykori szövetségesek közt is? Emlékeztetek csak a néhány hónap előtti eseményekre Anglia és Franciaország között. A kontingentálások rendszere, a devizazárlat, a fogyasztók kiszolgáltatása a gazdasági önellátási elv őrületének, azoknak az intézkedéseknek egész sora, amelyek gazdasági téren a háború továbbfolytatását jelzik. Nem a békediktátumok következménye-e a termelés anarhiáj fogyasztás elsorvadása, a forgalom összezsugorodása, az ínség, a munkanélküliség? T. Ház! Összefér-e a gazdasági termelés törvényeivel, hogy Braziliában csak a múlt héten kimondta a kávégazdasági tanács, hogy az idei termésnek is meg kell semmisíteni 40%-át és hogy a legutóbbi 'három hónapban ott közel két millió zsák kávét dobtak a tengerbe, hogy Hollandiában tehéncsordákat semmisítenek meg, Amerikában felégetik a termést az árszínvonal fenntartása végett? Észszerű és maradható állapot-e ez ugyanakkor, amikor a magyar gazda a maga arnyértékű búzáját önköltségi áron alul kénytelen eladni, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) a prohiibitív jellegű magas vámok következtében? Hiszen tudvalevő, hogy Németországban 25 márka, tehát 35 pengő egy métermázsa búza vámja, ugyanakkor a búza ára Prágában 25 pengő, Bécsben 29 pengő, Berlinben pedig az importbúza ára 42 pengő métermázsánként. Es vájjon nem a fogyasztás összezsugorodását, elsorvadását jelenti-e az, hogy a háboTÚelőtti állapothoz képest Németországban a rozsfogyasztás egyharmadával, a sörfogyasztás a felével, Angliában a cukor-