Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-268

490 Az országgyűlés képviselőházának í vesz észre, az. igen t. kereskedelemügyi miniszter úr kétségbeesve állapítja meg, hogy megjelent a vasút új konkurrense, a szekér. Ki kell jelentenem, nem tudom százszázalékig honorálni az igen t. miniszterúrnak azt a megállapítását, hogy ezzel a konkurrenciával nem kell számolnia, legalább is komolyan nem kell számolnia, mert a nép rá fog jönni, hogy ez nem rentábilis és rá fog térni a Vasúti fuvarozásra. Meg kell jósolnom az igen t. miniszter úrnak, illetve mem is kell jósolnom, csak meg kell állapítanom, hogy kapott már egy sokkal súlyosabb konkurrenst is és ez a gyalogjárás. Láthatjuk, hogy az Alföld legtávolabbi községeiből, falvaiból és városaiból ma a munkások munkára nem vonaton jönnek fel, hanem gyalog, koldulva. Ezzel megint csak azt akarom 'bizonyítani, hogy az igen t. kereskedelemügyi miniszter úr megállapítása tulaj deliképpen azért nem helytálló, abban az crtelsiaben, hogy ez a legdrágább közlekedési mód, mert a szegény ember nincs olyan helyzetben, mint a gazdag, aki a közlekedési eszközök között választhat. A szegény ember nem választhat a vonat, a léghajó, a repülőgép, az autó, vagy nem tudom bármilyen közlekedési eszköz között, neki egyetlen rendelkezésére álló közlekedési mód lehetséges, még abban az esetben is, ha az részére »a legdrágább. Es miután a legdrágább a gyalogjárás és a szekéren fuvarozás, állítom, hogy a magyar szegény osztály még előnytelenebb helyzetbe jutott. Ebből tehát mindenre lehet következtetni, csak arra nem, hogy a gazdasági helyzet bármi tekintetben effektív javulást mutatnia. Itt Van azonban az igen t

% kereskedelemügyi miniszter úrnak az a megállapítása, hogy a vasút mérlege deficittel végződött. Magamnak is arra az álláspontra kell helyezkednem, mint amelyre több képviselőtársam közül is helyezkedett, hogy nem tartom a vasútat öncélnak és szerintem 'a vasút nem lehet önmagában lukrativ vállalkozás), mint ahogyan az egész külföldön sem az, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, sehol a világon a vasút nem rentábilis üzem, legalább in sich nem. Nagyon helyes, szerény véleményem szerint az a megállapítás, hogy a vasút tulajdonképpen az egészséges gazdasági vérkeringés egyik szerve és hogy a vasút tulajdonképpen akkor lukrativ és akkor tölti be helyesen hivatását, ha az általános gazdasági helyzet emelését szolgálja, nem pedig akkor, ha ezt elmulasztva, saját mérlegében esetleg hasznot is mutat fel. Arra kérem tehát az igen t. miniszter urat, hogy amint tényleg bebizonyult erűnek haszna az olcsó utazásoknál — értem alatta a filléres vonatokat, stb. — igenis szállítsa le a szállítási és utazási tarifákat, mert mindaz, a kiesési hiány, mindaz a költségvetési hiány, ami itt tagadhatatlanul be fog következni és be kell, hogy következzék, a másik oldalon kamatozóan fog visszatérülni. Igen t. képviselőtársaim! Még egy kérdést kellene intéznem a pénzügyminiszter úrhoz. Sajnos, a pénzügyminiszter úr már nincs itt. Meg kellene kérdeznem arravonatkozóan, amit expozéjában felemlített az 1928. évi^ XII. törvénycikkel, az életbiztosítások valorizálásával kapcsolatban. Hogy szavait teljesen pontosan idézzem, fel fogom olvasni, hogy mit mondott az igen t. miniszter úr. A lényege annak, amit az igen t. miniszter úr az 1928. évi XII. törvénycikkről mond, a következő: »A niai helyzetben, sajnos, arról, hogy az állam ebből a célból hitelt vegyen igénybe, nem lehet 8. ülése 19 SU április 27-én, pénteken. szó.« Arról van tudniillik szó, hogy a törvény annakidején kimondotta, hogy amennyiben nem gyűlne össze a valorizálás összege a kivetett másfél, illetve kétszázalékos céladóból, abban az esetben az állam fogja előlegezni azokat az összegeket, amelyek körülbelül 17'5 millió pengő kifizetésére szükségesek. Erre a miniszter úr kijelenti, hogy a mai gazdasági helyzetben nem tudja az állam ezeket az összegeket előlegezni. Mindazonáltal azt mondja (olvassa): »Ennek ellenére az 1935. év folyamán a törvény rendelkezéseinek szellemében meg fogjuk kezdeni ezeknek a valorizált összegeknek a folyósítását, fokozatosan, olyan tempóban, ahogy a rendelkezésünkre álló összegek ezt lehetségessé teszik.« Ez a mondás így olvasásban nagyon szépen hangzik, azonban szeretném látni magának a kivitelnek a lehetőségét, mert mint tudjuk, ez az összeg nincsen együtt, sőt több, mint 40%-a még hiányzik. Szeretném tudni, milyen sorrendben és kinek fogják kifizetni, nem is szólva arról, hogy ez az egész valorizálási tétel úgy állíttatott be, hogy magának az életbiztosítások valorizálására befizetett céladónak és felkamatozott tőkének kamatozása útján fogják elérni 1935 január 1-én a szükséges összeget. Ha most megkezdik tényleg a kifizetéseket, akkor a tőke u kamatozás szempontjából ki fog esni, tehát könnyen megtörténhetik, amit az igen t. pénzügyminiszter úr mond, hogy 1935-ben tényleg a rendelkezésre álló eszközökkel megkezdik a fizetést, éppúgy megtörténhetik, hogy ennek kifizetése el fog tartani 4 vagy 5 esztendeig. Mivel az 1928-tól 1935-ig terjedő idő alatt, tehát hét esztendő alatt összejön annak körülbelül 60% -a, a most már nem tőkésíthető kamatszolgáltatmány kiesik, ami azt fogja jelenteni, hogy nagyon valószínű az egész öszszeg kifizetése. Az igen t. pénzügyminiszter úr mai beszéde szerint 4, esetleg 5 esztendőt fog igénybevenni ez a kifizetés, amelynél nem irreleváns, hogy kinek fogják kifizetni ezeket az összegeket. Ezt az elgondolást gyakorlati szempontból teljesen keresztülvihetetlennek tartom, mert hiszen, mint nagyon jól tudjuk, az igénylők közt vannak olyanok is, akiknek 100.000 pengő jár és ezeken kívül olyanok is, — például spóregyletek — akiknek 50 fillér, 1 pengő 1*50 pengő és 2 pengő jár. Ha éppen a komoly befolyással rendelkező, nagy igénylőknek nagyobb összegeit fizetik ki, r megtörténhetik, hogy az érdekelteknek 80%-a kifizetetlen marad, úgyhogy a további 20% nyerhet csak teljes kiegyenlítést, őszintén megvallom, szeretnék ebben a kérdésben az igen t. pénzügyminiszter úrtól precízebb és pontosabb felvilágosítást kapni, mert nem látok módot és lehetőséget arra, hogy abban a formában, ahogyan az igen t. pénzügyminiszter úr azt most megmondotta, a gyakorlatban ez a dolog tényleg keresztülvihető legyen és a kifizetés megkezdődhessék. Nem tudom, milyen szempontokat, elveket tart a miniszter úr szem előtt, vagy pedig az igénylőknek és érdekelteknek milyen osztályozását tartja szükségesnek a kifizetéskor. Ha már a biztosítás ügyénél tartok, van itt egy másik probléma is. Az igen t. volt miniszterelnök úr, gróf Bethlen István t. képviselőtársam debreceni beszédében említette a tűzbiztosítás államosításának szükségességét. En már akkor egyik szakújságban megírtam válaszképen, hogy az eddig szerzett tapasztala-