Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-268

486 Az országgyűlés képviselőházának 26 meg kell emlékeznem a magyar mezőgazdasági i munkásságról is. A költségvetésben nem sikerült olyan összegeket biztosítani beruházások címén, amelyek a magyar mezőgazdasági munkanélküliséget levezethetnék. Éppen ezért tisztelettel kérem a pénzügyminiszter urat, hogy költségvetésen kívüli pénzekből, esetleg az inségmunkák során gondoskodjék olyan munkák megindításáról, amelyek a magyar mezőgazdasági munkanélküliség levezetésére vannak hívatvaT. Ház! Valóban emelkedett szellemre vall a miniszterelnök úrnak az a megállapítása, hogy a nemzeti egység gondolatát ő nem pártpolitikai szempontból, hanem magasabb etikai és nemzeti szempontból tette belső kormányzati politikájának főkérdésévé. Azt hiszem, hogy ennek a nemzeti egységnek a kiépülését és folyamatban lételét csak az nem látja, aki nem akarja látni. De ahhoz, hogy ez a nemzeti egység, mint nemes gondolat, a falu legkisebb házába is behatoljon és ott termékeny, munkáló, eleven erő légyen, szükséges az is, hogy a falu három főpillére: a lelkész, a jegyző és a tanító viszonylagos megelégedettségben éljen. (Ügy van! Ügy van!) Nem gondolok arra, hogy az állam mai nehéz pénzügyi helyzetében a kormány nagyobb áldozatokat hozzon a lelkészekkel, a tanítókkal és a jegyzőkkel szemben, de igenis, gondolok arra, hogy ezek az értékes rétegek pontosan, rendesen- kapják kézhez azokat a járandóságokat, amelyek őket törvényesen megilletik. (Ügy van! Ügy van!) Megengedhetetlennek tartom, hogy azok az emberek, azok a falusi vezetők, akik a néppel naponként és állandóan érintkeznek, akik a népet vezetik, akik az ifjú generációt nevelik, örökösen gondterhes arccal jár- | janak. Lehetetlenség, hogy csak azért, mert a mai berendezkedés mellett nem tudják megkapni illetményeiket, adósságot adósságra legyenek kénytelenek halmozni és tekintélyüket járassák le éppen azok, akiknek a faluban a legmagasabb tekintélyük kellene, hogy legyen. (Ügy van! Ügy van!) Arra gondolok, hogy a lelkészek kongrua-ügye vétessék revízió alá, arra gondolok, hogy a tanítói fizetések a már előbb említett módon rendeztessenek és arra gondolok, hogy a községi jegyzők és a községi alkalmazottak rendesen, havonként megkapják illetményeiket. (Mikecz István: Nagyon szerény illetményeiket!) A tanítói fizetéseknek az előbb említett rendezése nem jelent terhet az államháztartásra, nem jelent újabb terhet az adófizető polgárságra sem, hanem igenis, jelentené azt, hogy az iskola terhét arányosan és egyformán viselnék. A községi alkalmazottak fizetésénél is csupán annyiban különbözik az általam javasolt új rendszer a régi, meglevő rendszertől, hogy a községi pénztár helyett az állampénztárból kapná meg a fizetését az a községi alkalmazott, ezzel szemben viszont a kincstár az adómegosztási kulcsot ezeknek a fizetéseknek a mértékéig saját javára felemelné. Az egyetlen megterhelés javaslataim között tisztán a lelkészi kongrua revíziójának kérdésével kapcsolatban áll fenn. Azonban ez is csekély öszszeget jelent, mert illetékes helyen történt informálódásom szerint a jövő költségvetési évben a kezdeti feladatokat 50.000 pengővel meg lehetne oldani. Azt hiszem, hogy ez az 50.000 pengő nem áll arányban azokkal az óriási lelki értékekkel, amelyeket ennek a szükséges intézkedésnek a megtételével a lelkészeinknél nyerne a nemzet. Szilárd meggyőződésem az, I S. ülése 193% április 27-én, pénteken. hogy a kormány ezekkel az intézkedésekkel mérföldes lépésekkel vinné előre a nemzeti egység nemes értelemben vett gondolatát. A napilapok élénken foglalkoztak a miniszterelnök úrnak a pénzügyi bizottságban elmondott beszédével, amelyre sierény felszólalásom folyamán én is többízben reflektáltam. Megállapították ezek a közlemények azt, hogy erre a beszédre gondolkodóba esett az ország minden polgára, de felifigyeltek rá a határokon túl is, magyar testvéreinken kívül barátaink és ellenségeink egyaránt. En a Budapesti Hirlap vezércikkének egy mondatával kívánom befejezni szerény íelszólásomat, amely így szól (olvassa): »Gömbös Gyula beszédének minden pontosan megmért szava és megbonthatatlan egységbe kovácsolt gazdag gondolatsora mutatja, hogy aki elmondotta és akinek a sors szükségszerűen adta kezébe az ország kormánykerekét, a világnak ebiben a nagy zűrzavarában szilárdan és egyenesen áll az országépítés parancsnoki posztján.« Abban a meggyőződésben, hogy az a nagy és felelősségteljes munka, amelyet a kormányelnök úr és a kormány végez, a nemzet javát elszakított magyar testvéreink visszacsatolását és szerencsétlen, csonka hazánk rövid időn belül való újjáéledését, régi határaink visszaszerzését jelenti és szolgálja, a miniszterelnök úr és a kormány tagjai iránti teljes bizalommal fogadom el a költségvetést a részletes tárgyalás alapjául. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Andaházi Kasnya Béla! (Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Méltóztassanak helyeiket elfoglalni. Méltóztassék megkezdeni beszédét. Andaházi-Kasnya Béla: Igen t. Képviselőház! Az előttem szóló Lukács Béla képviselő úr által elmondott beszédet egészen bátran elmondhatta volna erről az oldalról is. {Ügy van! balfelöl.) Ez az állításom talán még hatványozottaibb mértékben vonatkozik Kenyeres képviselőtársunk beszédére, amelyet talán az első szótól az utolsóig teljes egészében magunkévá teszünk és annak helyességét elismerjük. A látszat tehát az, hogy tulajdonképpen a kormánypárt és az ellenzék között semmi ellentét nincs. Ha azonban belenézünk a dolgoü meritumába, nem a beszédekbe, hanem a mögöttük lévő intézkedésekbe, akkor — sajnos — olyan mélységes szakadékot kell felfedeznünk a mi felfogásunk szerint beszélő képviselő urak beszédébe és a kormányintézkedések között, hogy ez egészen természetessé és indokolttá teszi azt, hogy mi nem tolhatjuk azt a szekeret, amelyet az, urak tolnak és igenis kénytelenek vagyunk ellenzéki magatartásunkat továbbra is fenntartani. Nagy általánosságban .— ha meg méltóztatnak engedni — reflektálok^ talán néhány mondatra, amelyet Lukács Béla t. képviselőtársam mondott, ö kifogásolta, hogy olyan különbséget tesznek az ipari munka és a mezőgazdasági munka, illetve az ipar és a mezőgazdaság között agrárszempontból, amely nem helyes. Szerinte sokkal nagyobb előnyben részesítik az ipari érdekeltségeket, mint a mezőgazdasági érdekeltségeket. Ki kell jelentenem erre, hogy Lukács Béla t. képviselőtársam ezt bizonyára jóhiszeműen mondotta és talán nem is úgy értette azt, amit mondani kívánt, mert