Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-267

456 Az országgyűlés képviselőházának 26 szeti tanács felállításáról szóló törvényjavaslathoz hozzászólani. Mégegyszer elmondom, amit már egyszer elmondottam, hogy amit az osztrák kancellárok, — nyugodjanak békében — (Derültség.) amit az osztrák generálisok — hasonlóképpen nyugodjanak békében — (Derültség.) ennek a szerencsétlen nemzetnek (Egy hang a jobboldalon: Vétettek!) vétettek, — nagyon köszönöm a súgást — azt a magyar irodalom korrigálta ki, állította helyre. Ha nincs Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty, stb., ha nincsenek ezek a költők, akkor ma nincs magyar irodalom, nincs magyar élet, nincs magyar nyelv. Ez a magyar irodalom ma minden foglalkozási ághoz tartozó néprétegekkel, vagy társadalmi osztályokkal együtt a legszomorúbb sorsban tengődik. A magyar író sorsa a békeidőben sem volt irígylésreméltó. Petőfi Sándor, a világ legnagyobb költője és szabadsághőse, a legnagyobb magyar férfijellem, boldog volt, amikor nyolcvan, vagy száz pengős segédszerkesztői álláshoz juthatott Vachot Imre mellett és gyönyörűséges bordalait Debrecenben egy hideg szobában, 39 fokos lázban írta. Gondoljunk Vörösmarty sorsára, akinek árváit a nemzet segítségével sikerült talpraállítani. Gondoljunk Reviczky Gyulára, aki azt mondotta, hogy a világ csak hangulat — a relativitás elméletét tehát tulajdonképpen ő találta föl, (Zaj.) tessék rajta törni a fejüket — és akiről tudjuk, hogy a Pesti Hírlap költségén csak akkor sikerült neki Meránba mennie beteg tüdejét foltozgatni, amikor már késő volt, és miként Gyóni Géza, úgy ő is akkor hunyta le örök álomra a szemét, amikor híre ment annak, hogy a Petőfi Társaság a tagjává választotta, illetőleg, valamilyen díjjal tüntette ki — a koporsóját. A magyar író, a magyar -művész sorsa ma is ilyen, pedig a legjobb sorsnak kellene lennie, mert a magyar író, művész, tollforgató, a lelkét adja oda, azt áldozza fel az összességért, a nemzetért, ő tünteti fel a nemzet dicső múltját, a jelen gyalázatát, ostoroz, buzdít, lelkesít, ő tartja a lelket a népmilliókban és a közélet vezetőiben. Mit is mondott Petőfi Rózsavölgyihez, a híres muzsikushoz, akit hívogatott; »Vén muzsikus, mit vétettem énneked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb. Addig hittam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott... Mi van benne? hegedű és koldusbot, Hegedű és koldusbot!« Ezt a magyar íróra és alkotóművészre alkalmazva: »Míg kezével asztalára mutatott... Mi van rajta? frótoll és koldusbot... Irótoll és koldusbot.« Arra kérem tehát a vallás- és közoktatásügyi miniszter urat, mint a magyar kultúra, a magyar közművelődési érdekek hivatásos és hivatott apostoli lelki vezetőjét, hogy méltóztassék a költségvetés keretin belül, vagy ha másképpen nem megy, társadalmi úton is a magyar művészek sorsáról gondoskodni. Hiszen annyi magyar tehetségünk van! Most már külföldi 6 lue veken írnak a tehetséges magyar írók és Y

. ülése 1934 április 26-án, csütörtökön. olyan ötven, húsz, vagy tíz fillérért árusított regényeket írnak, hogy az ember azt hiszi, hogy Wallace, vagy nem tudom micsoda világhírű regényíró gyártotta azokat. Ezek az írók hétről-hétre, hónapfol-hónapra tengődnek, nyomorognak és boldogok, ha egy-egy alkalmi újságcikk írására kapnak megbízást. (Ügy van! Ügy van! Taps.) Becsüljük meg az írót, becsüljük meg az alkotóelmét, a lángelmét, becsüljük meg azokat, akik a magyar nemzet oltárán áldozzák fel ifjúságukat, tehetségüket és nyujtÜUUÍV nekik segítőkezet, mert ezen az eleseti nemzeten segítünk és azt visszük előbbre. Méltóztassanak megengedni, hogy befejezésül mélységes megilletődéssel, hogy úgy mondjam, zokogó szívvel emlékezzem meg most a eeiiteimáriumok, az évfordulók sűrű sorozatában, amikor legutóbb egy világhírű magyar utazó, Körösi Csorna Sándor születésének más íélszáz éves évfordulóját ünnepelte az egész míiveit világ, akkor emlékezzem meg — jóelőro mondom — 1935 április 4-ről, amikor 200 éves évfordulója lesz annak, hogy hazánk szentje, szabadságvezére, sötét éjben fényes csillagunk, Rákóczi, kinek emlékére lángolunk ós sírvafakadunk, rodostói faházában örök álomra hunyta le szemét. Rákóczi Ferencről egy jeles magyar egyetemi tanár annakidején egy röntgengéppel megszerkesztett tanulmányt írt, jele» tanulmányt, az egykorú osztrák forrásokból vclfc adatok alapján. »A száműzött Rákóczi« című könyvet méltóztatnak ismerni, de azt mondom, hogy röntgengéppel van ez a tudományos, hatalmas mű megírva, — magyar tudós társaság' adta ki — mert elismervén Rákóczi önfeláldozó honszeretetét, önzetlenségét, eszményi hazafiságát, mégis úgy csoportosítja élettörténetének adatait és az érveket, hogy az emi?eri gyarlóságok lenyomják a könyv bírálata szerint az erényeket. Én pedig azt mondom, amit gróf Klebelsberg Kunó mondott. Két mondását idézem a halhatatlan, a legújabb idők legnagyobb magyar kultúrpolitikusának. Azt mondotta (olvassa): »Nemzeti hagyományainkat meg kell őriznünk és nemzeti hivatásunkat át kell éreznünk, a nemzeti gőg minden illúziója« — én úgy mondom: káprázata — »nélkül.« Ez volt az egyik halhatatlan mondása. A másik pedig az, hogy »Illúziók után futni nem szabad, de illúziók nélkül élni nem lehet.« Mindkét mondását alkalmazom a magyar história legfelségesebb, legnagyobb hősének alakjára, II. Rákóczi Ferenc néhai dicső kuruc vezérlő fejedelmünk őnagyságára. Midőn ma, nagyon helyesen, minden alkalmat megragad az elesett nemzet, hogy nagyjai emlékét felújítsa, hogy a jelen nemzedék elé intő példákat állítson, midőn közel- és távolmult kisebb-nagyobb jeleseinek emléket állítunk, nagyon helyesen, akkor a nagyok közt a legnagyobbnak, a legdicsőbbnek a porai a magyar Mekkában: Kas sán pihennek, ahova ezidőszerint még nem mehetünk el sírni, remélni és imádkozni. Legalább állítsunk neki a székesfővárosban szobrot! A székesfőváros polgármesteri tanácsa a legnagyobb örömmel fogadta ezt a gondolatot, amely a »Rákóczi-szövetség« kebelében fogamzott meg. Van is már a székesfővárosnak erre egy nagylelkű adománya, a nemzet apraja-nagyja a maga filléreivel hozzá járult ahhoz, hogy a magyar nemzet legnagyobb dicsőségének, büszkeségének, Rákóczi Ferencnek, a magyar történelem legfényesebb alakjának szobrot állítsunk a székesfővárosban. Csak arra kérem a vallás- és közoktatásügyi miniszter urat, hogy méltóztassék