Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-261

226 Az országgyűlés képviselőházának Ml* ütése 1934. évi április lt-en, kedden. gyanánt, mert a nacionalizmus fogalma is bizonyos módosulásokon anent keresztül. Tudom, hogy a Ház szónokai közül többen hangoztatták, hogy iái nemzeti nevelésnek ez a szinte tüntető kihangsúlyozása az új középiskolai törvényjavaslattal kapcsolatban félig-meddig vádat tartalmaz a régi középiskola ellen, mintha annak nevelése nem gyökerezett volna eléggé a nemzeti eszményekben. Ezt egészen messzemenő, nagy történelmi perspektívából kell megítélni. Ez a probléma nem olyan egyszerű probléma, ez a probléma a nemzet problémája. A nacionalizmus fejlődik, a nacionalizmus összeegyeztethető az európaisággal. A múltban is összeegyeztettük és a régi iskolának is megvolt a kapcsolata a nyugateurópai kultúrával. Talán van, aki ezért követ dob rám és túlmerésznek tartja megállapításomat, de én kijelentem, hogy a mi háborúelőtti nacionalizmusunk nagyon toleráns, túlságosan engedékeny, túlságosan liberális nacionalizmus volt, (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) amely még a nemzetiségek nacionalizmusát sem tudta eléggé ellensúlyozni, amely nem tudta^ elta^posmi ebben az országban példának okáért a Galileizmus szellemét, nem tudta kivédeni az oktobrizmus országvesztő csapását. Nem tudta azért, mert nem volt elég öntudatos, nem volt elég kezdeményező, nem volt elég bátor. A mi nacionalizmusunknak, az új nacionalizmusnak, amelyet gróf Klebelsb

erg Kunó ösztönös megérzéssel neonacionalizonusnak nevezett el, európai nacionalizmusnak kell lennie, mert itt mindenütt forrongó, lobogó nacionalizmussal találkozunk. A győztes népeket ez a nacionalizmus vezette győzelemre és mindenütt azt tapasztaljuk, hogy egy aktív, szinte agresszív nacionalizmus fűti a népeket, ahol mi, a toleráns magyarok, ebben a szörnyűséges versenyben alulmaradunk. A középiskolai nevelésnél is szükség van ennek az új nacionalizmusnak kihangsúlyozására. Szükség van arra, hogy ifjú, az a művelt magyar ifjú, aki a nemzet vezetésére a maga munkakörében a jövőben hivatva vau*, érezze, hogy az a nacionalizmus, amelyet mii most akarunk, kell hogy építő, aktív, offenzív nacionalizmus legyen, amely alkalmas arra, hogy felépítse azt a romot, amelyet a múlt — sajnos — csatavesztés nacionalizmusa hagyott ránk szomorú örökségül. (Ügy van! Ügy van! jobbfelőh) A harmadik motívum, amely ezt a törvényjavaslatot szülte, szociálpolitikai motívum. Sajnos, a szellemi túlprodukció ma kórtünete a világnak,, nekünk magyaroknak^ is. Tavaly a költségvetési vitában több szónok igen széleskörűen és igen gazdag anyaghalmozásra támaszkodva világította meg a nemzetnek ezt a szörnyűségesen véres, kegyetlen problémáját. Mindenki érzi a rendcsinálás, a szelekció szükségét ebben az országban, követeli is mindenki, hogy csináljunk valamit, de amikor a hatalom hozzá fog a végrehajtás munkájához, a kezek százezrei nyúlnak az operáló kéz felé azért, hogy azt a kezet lefogják és megakadályozzák a maga munkájában. Elvileg mindannyian szelekeionisták vagyunk, de ami

J kor konkrét személyről, — az én fiamról, a te fiadról vagy az ő fiáról van szó — akkor ezt a műveletet valamennyien kegyetlen emberkaszabolásnak vagyunk hajlandók minősíteni. Nagyon jól ismerjük a szelekció elleni ellenvetéseket. Tudjuk, hogy részint gyermeklélektani, gyermekfejlődéstani elvek leplébe burkolják a maguk önvédelmi harcát az érdekelt szülők és gyermekek és azonkívül a humanizmus nagy elveire hivatkoznak. Igaz, szörnyűséges munka a kiválogatás munkája, azonban a nemzetnek és a társadalomnak ma kikerülhetetlen és égető problémája, amelynek megoldására valakinek vállalkoznia kell. A kormányzat, az államhatalom nem vállalkozik, a társadalom önként nem vállalkozik rá, a szülő nem hajlandó lemondani a maga álmairól, amelyeket a gyermekek jövőjéhez fűz. Valakinek pedig mégis vállalnia kell ezt a népszerűtlen feladatot. Az új törvény ezt a tanár hatáskörébe utalja. A tanárnak kell ezt a szörnyűséges, kaszaboló munkát a törvény parancsa szerint végrehajtani, mégpedig olyan tragikus körülmények között, hogy nem is önmaga, nem is a középiskola számára, hanem az egyetem és a nagy társadalom számára kell ezt a szelektáló munkát végeznie. Világos, hogy e szelekciós szakasz végrehajtása nyomán minden ódium és minden anathema annak a szegény tanárnak a fejére fog majd szállani, aki a bizonyos szelekciós rendelkezést majd végre fogja hajtani. Meg vagyok róla győződve, hogy rendkívül sok könnyet fog ez még egyik oldalról is^ másik oldalról is kifacsarni a szemekből, talán még a tanári szemekből is fognak könnycseppek hullani, de ez az élet és immár, a törvény parancsa lesz. Azt mondhatja valaki, hogy ne ítéljük meg ezt ilyen szentimentálisan, elvégre a bírónak koromként akasztatnia is kell. Hát ez igaz, a bíró néha kimond halálos ítéletet, 'de ne feledjük, hogy a bíró judex, akinek az ítéletei ellen van fellebbezésnek helye, hiszen még halálos ítélet esetében is ott van — legalább is az ő lelkiismerete számára — az államfői kegyelem salvus conductusa. A tanár azonban arbiter, akinek az ítéletmondása megfellebbezhetetlen s éppen ezért a felelősségnek is szörnyűségesebb nyomása nehezedik reá, mint a bírói lelkiismeretre. Ezenfelül a tanár és a bíró jogállása között hihetetlenül nagy a különbség é3 , erre kell az ügy és a tanárság érdekében most nyomatékosan rámutatnom. A bíró független, ezt a függetlenséget törvény és megfelelő javadalom, megfelelő anyagi ellátás támasztja alá. Sajnos, a tanári függetlenségnek ezek a kritériumai egyáltalában nincsenek meg, pedig ez nagy baj, mert a tanár nemcsak a maga jó szívének, de egészen bizonyos, hogy elszánt társadalmi befolyásolásoknak, mondjuk ki magyarul: a proekoiónak szörnyűséges malomkövei közé fog majd kerülni, amikor ezt a pályaalakító, sorsformáló, szörnyűséges munkát végre fogja majd hajtani. Nagyon sajnálom, hogy azok a megfelelő attribútumok, arr" lyek a bírónál fennállanak, a tanárral szembe teljesen hiányoznak és én mégis azt mondón, hogy a magyar tanárság ezt a paragrafust végre fogja niajd hajtani, először azért, mert maga is érzi a szociálpolitikai rendcsinálás munkájának szükségét ebben az országban, érzi, hogy itt valakinek meg kell ezt a munkát kezdenie. Meg fogja csinálni a maga feladatát azért, mert a tanárság sem szívesen^ működik közre egy nagy sleppnek, egy óriási szellemi proletariátusnak kitermelésében. Meg fogja csinálni kifogástalanul, lelkismerete mérlegére vetve minden egyes gyermeki sorsot, azonban ehhez neki két forrás ad majid erkölcsi erőt és erre is rá kell mutatnom ennek a feladatnak helyes megítélése szempontjából. Az egyik erkölcsi forrás, amelyből az erőt meríti majd, a tanárság puritánsága és hagyo*