Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.
Ülésnapok - 1931-250
348 Az országgyűlés képviselőházának 250 szerűsítése útján, ami sajnos másként, mint a közigazgatás államosításával szerény vélekedésem szerint nem lehet. (F. Szabó Géza: Borzasztó vaskos tévedés!) Kérem, igen t. képviselőtársain, én inkább a budapesti életben, (F. Szabó Géza: Az más!) a főváros életében látom ezt és a példákat inkább csak Budapest székesfőváros életéből ragadom ki, de ez az eljárás az egész vonalon érvényesülhet. (Zaj.) Ha azonban Budapest székesfőváros életéből szabad a példákat kiragadnom, akkor mégis azt kell kérdeznem, hogy amikor Budapesten a Hold-utcában van a vallás- és közoktatásügyi minisztérium, amely az ország összes iskolái felett képes a felügyeletet s az egész vezetést és irányítást vállalni és viselni, miért kell a Hold-utcától néhány utcányira, a Károly király-úton egy párhuzamos vallás- és közoktatásügyi minisztériumot a fővárosnak fenntartani? Talán azért, mert az a közoktatásügyi minisztérium, amely az ország Összes iskoláit, egyetemeit, középiskoláit és elemi iskoláit tudja vezetni, pont csak éppen azokat a fővárosi iskolákat ne vezesse, amelyek néhány utca járásnyira vannak tőle és ennek fejében viselnie kell a polgárságnak mülió és milliónyi terhét ennek az adminisztrációnak a fenntartására. (Zaj,) Ugyanez áll a kórházi ügyre nézve. A volt népjóléti minisztérium ügyeit a belügyminisztérium kezeli s irányítani tudja az országösszes kórházait, kivéve csak éppen a főváros kórházait. Méltóztassanak elhinni, nem egy kisebb adónem talán törölhető, de mindenesetre lényegesen mérsékelhető lett volna, ha csak azt az adminisztrációt tudjuk és tudtuk volna kikapcsolni, amely azoknak a súrlódási felületeknek az elhárítására szükséges, melyek a volt népjóléti minisztérium, mint legfőbb felügyeleti hatóság és a fővárosi kórházak között mutatkoztak. (Homonnay Tivadar: Vannak még polgári iskolák és középiskolák is!) Az iskolákról leszek bátor még beszélni. Nekem tehát ez az igénytelen felfogásom s azért nem fogadom el a törvényjavaslatot, mert szerintem ez nem oldja meg a kérdést. Ez a javaslat tiszteletreméltó intencióból indul ki, abból tudniillik, hogy a főváros lakosságának terhein könnyítsen, amire a főváros lakossága valóban legmesszebbmenő mértékben rá is szorul, azonban nem vonja le a konzekvenciákat sem a főváros lakosságára, sem az ország egész egyetemére nézve, mert nem tudom, hogyan lehet egy ilyen részleges reform mellett is a választ megtalálni arra a kérdésre, hogy a közterhekkel hogyan tudjunk megbirkózni. De ettől az elvi állásponttól eltekintve, mégis úgy vélekedem, hogy nem lehet olyan elkeseredéssel szembeszállni ezzel a törvényjavaslattal, mint amilyen elkeseredés erről az oldalról elhangzott vele szemben. (Mikecz István: Helyes! — Rassay Károly: A közigazgatás államosítása helyes 1 ? — Milkecz István: Az nem helyes!) Nem tudok olyan ellenségeskedéssel viseltetni a törvényjavaslattal szemben, mert ebben végre egy, szerény vélekedésem szerint, nem kielégítő, de igen tiszteletreméltó kísérletet találok abban az irányban, hogy azok a jelenségek, amelyeket én az autonómia keretében 14 év óta észleltem, tapasz-? taltam és hirdettem, hogy tudniillik a főváros autonómiája a pénzügyek vitele szempontjából nem megfelelő, valahogy orvoslásra találjanak ebben a törvényjavaslatban . ülése 19 SU már dus 8-án, csütörtökön. és a törvényjavaslat által tervbevett és két év alatt eszközlen dő rendelkezésekben. Igen. t. Képviselőház! A vita során sokszor hallottam összehasonlításokat az állami és a fővárosi autonómia gazdálkodása között. Ezek az összehasonlítások mind az állam rovására s a fővárosi adminisztráció előnyére igyekeztek bizonyítékokat szolgáltatni. (Rassay Károly: A 6-os bizottság állapította meg!) Távolról sem akarom azokat a vitákat, kifogásokat, észrevételeket, szemrehányásokat, amelyeket a főváros autonómiájában igen gyakran megtettem a főváros pénzügyeinek vezetésével szemben, itt mind megismételni, már csak az idő előrehaladottságára való tekintettel sem, azonban megállapítom, hogy én kellő időben, akkor, amikor az infláció álkonjunktúrája még látszólag gyönyörű fejlődést varázsolt olyanok szemeibe, akik a közgazdasági összefüggésekkel nem voltak egészen tisztában, ismételten figyelmeztettem a főváros közgyűlését arra, hogy az az tit, amelyen a főváros is halad a közterhek folytonos emelése, a főváros kiadásainak folytonos szaporítása és az improduktív kiadások folytonos növelése terén, előbb-utóbb az autonómia rovására fog vezetni. Az 1927. március 30-iki rendkívüli közgyűlésen a következőkép fejeztem be felszólalásomat. (Olvassa): »Ez az út, amelylen az autonómia halad, hogy a pártok és a pártok szónokai versengenek, hogy ki tud kieszelni újabb beruházási lehetőséget és mindig azok a népszerűbbek, akik teljesen improduktív kiadást, tehát automatikusan nagyobb terheket hárítanak a közönség vállaira, ez az út, amelyet az autonómia pártjai követnek és amelyet nagyon szívesen követnek természetesen a tanács illetékes ügyosztályai, a főváros pénzügyi csődjére fog vezetni, ez az út a főváros anyagi megsemmisülésére fog vezetni és azok, akik ezt a politikát követik, akik ezt a politikát hirdetik, akik a takarékosság szempontja iránt a legkisebb érzéket sem tanúsítják, ne szónokoljanak nekem az autonómia fenntartásáról, mert azok meggyőződésem szerint sírásói a főváros autonómiájának.« Ha a főváros pénzügyi adminisztrációjának főbb adatait összehasonlítjuk, akkor nem vethetjük a főváros adminisztrációjának szemére, hogy a főváros pénzügyi egyensúlyának fenntartása iránt nem tanúsította a legkomolyabb törekvést és valóban a főváros háztartási egyensúlya fenntartásának — ha magában véve ez lett volna a cél — elérése a legutóbbi évig ideálisan sikerült is. Amint azonban akkor állandóan hangsúlyoztam, most is hangsúlyozom: ez nem elég ahhoz, hogy egy közület pénzügyi politikájának helyességét vagy helytelenségét megítéljem. Ehhez az szükséges, hogy neosak formailag tartsák fenn a háztartás egyensúlyát, hanem számoljanak a polgárok teherviselőfcépességével, ne feszítsék túl az adóztatás húrját, hanem elsősorban abból induljanak ki, hogy milyen adóterhet bírnak el polgáraik és kiadásaikat ehhez a mértékhez alkalmazzák-, nem pedig úgy, amint a fővárosnál (Rassay Károly: Az államnál is!) és az államnál is történt, a fővárosnál azonban semmivel sem kevésbbé, mint az államnál, hogy először kivetették a rettenetes és elviselhetetlen adókat, azután azok bevételeit minden áron el kellett költeniök^ nem gondolva arra, hogy jöhet majd a hét sovány esztendő, amikor azután bekövetkezik az, ami most bekövetkezett. Így állt elő az a helyzet, hogy amíg a fejenkénti adóteher