Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-250

310 Az országgyűlés képviselőházának 250. ülése 193 h március 8-án, csütörtökön. tisztviselő volt!) Hát éppen Budapestet kell felelősségre vonni a bürokráciának e kinövéséért'? Ott van az állami bürokrácia, ott talán nem kell olyan sok aláírás? Ott talán gyorsabban intéződnek el a dolgok*? Nem azt mondom, hogy nincs meg minden törekvés az egyszerűsítésre, de valahogy az élet annyira komplikált, annyira sokszerű, annyira sok szakértelmet kapcsolnak be az ügyek elintézésébe, hogy azok a végén nem intéződnek el, vagy ha elintéződnek, akkor felelősség nélkül intéződnek el s talán az ügyek nyolcvan százaléka intéződik el azáltal, hogy a hosszú idő alatt elveszíti aktualitását. T. Ház! Legyen szabad az ügy politikai oldalával, vagy mondjuk, előzményével foglalkoznom. Ha az ország közállapotait tekintjük, akkor igazán utolsó sorban jut eszünkbe az, hogy a legsürgősebb Budapest székesfőváros törvényének sürgős megjavítása. Nem hiszem, hogy akár a kormány kebelén belül, akár ebben a Házban bárkiben erős lelkifurdalás ébredt volna fel abban a tekintetben, hogy Budapest székesfőváros ügyei olyan rosszul mennek, hogy amikor sok megoldatlan probléma ran, akkor éppen Budapest törvénye kívánja a legsürgősebb, leggyorsabb elintézést.. (Simon András: Legalább a leggazdagabb, a főváros ne legyen deficitben, ha már mindenki deficitben van!) Nem akarok most rámutatni az általános nyomorúságra, nem akarok rámutatni az általános munkanélküliségre (Friedrich István: Az általános alvásra! — Derültsége, nem akarok rámutatni arra, hogy ha van is az embereknek állásuk, akkor sincs mit csinálniok. A kereskedő nincs kinek eladjon, az iparos nincs kinek dolg'ozzék. De vannak itt egyéb óriási problémák is, itt van például a búzaprobléma. Ma az érdekli ennek az országnak közönségét, hogy annak a búzának, amely mia olyan roszszul 'kelt ki a földből, vagy ha kikelt is, már szárad, vájjon^ mi lesz az ára. ha majd szárba szökken és elérkezik a cséplés ideje? Méltóztassék elhinni, hogy ez a probléma jobban érdekli az országot, azt a sok munkanélkülit, aki már hónapok, talán évek óta járkál kint az utcán és munkához szeretne jutni. Ezek olvassák a lapokban, hogy a nyugati államokban már találtak valami expedienst, ha talán nem is jót. de mégis csináltak valamit, munkahadsereget állítottak fel, vagy akárhogyan is, de megpróbálták a szükségletet, a fogyasztás, igényeit ezzel a heverő munkaerővel valahogyan összekapcsolni. Ezek a problémák azok, amelyek érdeklik ezt az országot és annak közönségét. (Homonnay Tivadar: Munkahadsereg? Isten ments !)^ Mit méltóztatnak gondolni, vájjon ennek az országnak közönségét, vagy mondjuk, a budapesti polgárokat nem jobban érdekelné-e az, ha a kormány belenyúlna a kartelügyekbe (Úgy van! tf'pv van! balfelöl.), ha tényleg azzal az elánnal, azzal a nagy és reménytkeltő bátorsággal nyúlna bele ezekbe a kérdésekbe, amely a miniszterelnök xír beszédéből sugárzott ki másfélévvel ezelőtt? Hiszen ennek bizonyítéka az volt, hogy az ellenzék két hónapra elnémult, mert várta, leste a cselekedeteket s mert tényleg úgy érezte, hogy a miniszterelnök úr szavai szívből jöttek és szívhez, szóltak. Megfékezte az indulatokat. Ha a 96 pont közül csak 10, vagy 15 gyakorlati célokat követő ponttal foglalkoznék a Ház, vájjon nem sokkal jobban lenne-e megelégedve ennek a parlamentnek munkarendjével Budapest székesfőváros és az ország közönsége? (Farkasfalvi Farkas Géza: Csak öt pontot kérünk! Vagy csak négyet!) Miért tárgyaljuk mi ezt a törvényjavaslatot? (Friedrich István: Tényleg, mi van a 97 ponttal? — Homonnay Tivadar: Már 98. — Elnök csenget.) Mi ezt a törvényjavaslatot dacból, haragból tárgyaljuk. Ösz óta a főváros van a politikai élet homlokterében. Miért? Azért, mert annak a 96 pontnak, amelyet a miniszterelnök úr beígért, vagy; azon részüknek, amely a sofort-programhoz tartozott (Farkasfalvi Farkas Géza: Az is van?), megvalósulása nem vett oly mértéket, a gazdasági helyzet súlyán nem könnyített annyira, hogy az a várakozás, amelyet mi és az ország közönsége a miniszterelnök úrhoz és a kortmányhoz fűztünk, hacsak bizonyos részében is, tényleg beteljesedett volna. Már most mi következett ezután? (Homonnay Tivadar: Nagy csalódás!) Következett a sajtó részéről, az ellenzék részéről egy nagy nyugtalanság, elégedetlenség és csalódás. A csalódás jutott kifejezésre az embeiek idegességében. Ök hittek, reméltek és jól esett reménykedniük, mert azt megelőzőleg a politikai élet hallatlanul sivár képet, a nagy reménytelenség képét mutatta. (Farkasfalvi Farkas Géza: Mint ma!) Akkor jött a nagy remény és a remény után jött ezeknek az Ígéreteknek igen lassú menetű teljesedése, ami nem elégítette ki az igényeket, különösen a felajzott igényeket. És akkor természetes, hogy valaminek kellett következnie. Ha a karteleket nem lehetett letörni, ha az agrárollónak még szélesebbre kellett kinyílnia, ha a búza árának olyannak kellett lennie, amiért nem érdemes megdolgozni a földet, hát kellett valaminek történnie és elővették a székesfővárost. Közben még az történt, hogy a kormányelnök úr — elhiszem, hogy szent meggyőződésből — meg akarta valósítani a nemzeti egységet. A szükséges intézkedéseket megtette, azt hiszem azonban, ő maga sincs megelégedve az eredményűvel. (Friedrich István: Szegény Tabódynak nem ment a dolog! — Homonnay Tivadar: Pechje volt!) Azután az következett, hogy a nemzeti egységet Budapest székesfőváros körében is meg akarták teremteni. Ez a legkeményebb dió, amire csak gondolni lehet. Amint az előbb mondottam, egy európai nagyváros publikuma sokkal magasabban áll kulturális viszonylatban, a politikára sokkal inkább hajlamos és alkalmas, a közügyeket közvetlenebbül ismeri, mint a vidék s ennek következménye az, hogy nagyobbrészt ellenzéki érzelmű. Éppen ezért egy kormánypártot az ország fővárosában megszervezni — azt hiszem — nemcsak Magyarországon, de a többi kultúrországokban is igen nehéz dolog. A miniszterelnök úr éppen erre a legnehezebb feladatra vállalkozott és ebből a célból megindította a politikai akciót Tábódyval az ólén, azonban nem egy front ellen vette fel a harcot, hanem felvette a harcot egyrészt az ellenzéki közvéleménnyel szemben, és ami a legnagyobb hiba volt stratégiai szempontból, felvette a harcot a saját pártjában levő ama exponensek ellen is, akik az ország fővárosáé nak ügyeit most már több mint tíz év óta intézték. El volt hibázva tehát a dolog, ezt el kell ismernünk és azt hiszem, nem lépem át az objektivitás keretét, ha ezt megállapítom. Meg vagyok róla győződve, hogy ha a miniszterelnök úr mégegyszer elölről kezdhetné, nem így csinálná.