Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-249

Az országgyűlés képviselőházának 2U jobboldalon és a középen. — Halljuk! Halljuk! a bál- és <szélsőbaloldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Lázár Miklós: Uzsoráról kívánok én is szólni, de nem egy közkereseti társaságnak, nem egy magáncégnek, nem egy kartellnek vagy trösztnek uzsorájáról, hanem — ami számomra a legfájdalmasabb — egy állami intézmény uzsorájáról. (Halljuk! Halljuk!) A m. kir. postatakarékpénztárról, illetőleg a m. kir. zálogházakról van szó. Kerek e világon mindenütt, kivétel nélkül minden országban, bölcs, gyöngéd, szociális intézmény ez. Nálunk Mária Terézia királynő teremtette meg ezt az intézményt és pedig — amint az alapítási okiratban olvasható — azért, hogy a legszegényebb társadalmi osztályok, főleg a kispolgárság pillanatnyi pénzzavarain segítsen, hogy azoknak életszínvonala ne süllyedjen le egy betegség, haláleset, vagy egyéb családi zavar folytán, hogy kézi, kisebb apró-cseprő lombardköjlcsönökkel ki legyen elégítve annak a kispolgárságnak, annak a dolgozó társadalomnak a hiteligénye, amelyről a bankok, a pénzváltók és a tőzsérek már kétszáz évvel ezelőtt sem gondoskodtak. 1925. előtt még soha egy esztendőben sem mutatott ki a zálogház intézménye nyereséget, mert meg volt tiltva, hogy nyereségre dolgozzanak, hogy tartalékoljanak. A legkisebb kamatot kellett felszámítaniuk és királyi patens parancsolta rá ennek az intézménynek vezetőségére, hogy a váltakozó gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva, szívélyesen, emberségesen és méltányosan álljanak klienseik rendelkezésére, így történt ez egészen 1925-ig, amikor még félmillió pengő deficitje volt a magyar királyi zálogházaknak. Hét évvel ezelőtt történt az, hogy a kormány a monopóliumok egész seregét zúdította a magyar gazdasági életre. Ez a gazdasági szellem és hangulat hozta azután magával, hogy a zálogházakat átadták a magyar királyi postatakarékpénztárnak. A postatakarékpénztárnak ez az új monopóliuma azért nem vert akkor különösebb hullámokat a közönség széles rétegeiben, mert 1925-ben még az egekig csapkodtak a konjunktúra hullámai. Azóta azonban hét év telt el. Mi lett azóta ebből a konjunktúrából, mi lett a papírpénz nagy ütközeteinek zsákmányából? Zsibvásár, zálogcédula, árverési csarnok, leépítések, szellemi és fizikai munkások munkanélkülisége, generációk harca és egy általános gazdasági demokrácia, amely a társadalom 80%-át vagyonban, jövedelemben és keresetben egyenlővé tette. A legutóbbi években a világválsággal, a speciális külön magyar válsággal, a munkanélküliséggel és a keresetnélküliséggel kapcsolatban a zálogház — valljuk be őszintén — nemcsak a kispolgári társadalom, hanem a dolgozó társadalom jó 80%-a háztartásának ugyanolyan nélkülözhetetlen szerve lett, mint a pék, a tejes, a fűszeres, vagy a mészáros. A zálogházak kapujában ott látjuk a polgári munka egész megvert seregét. Ott áll a munkásasszony dunyhájával, ágyneműjével, a polgárasszony jegygyűrűjével, a diák télikabátjával, a hivatalnok szezononként váltakozó gardróbjával és bútoraival, az ügyvéd az írógéppel, az orvos és mérnök műszereivel, a nyugdíjas az órájával és a főnemesi családok is ott állanak ma már megmaradt családi kincseikkel és díszruháikkal. . Kérdem az igen t. pénzügyminiszter urat: ülése 193% március 7-én, szerdán- 291 szabad-e a gazdasági közveszély idején egy állami intézménynek, amelyet szociális intézménynek alapítottak, 10% kamatot szednie? Nagyon sajnálom, hogy nincs itt az igen t. igazoagügyminiszter úr, mert felszólítanám őt, hogy uzsora vétsége miatt indíttassa meg ügyészével az eljárást a postatakarékpénztár, illetőleg a m. kir. zálogházak ellen. Kérdem, szabad-e 10%-os uzsorakamat mellett még 3%-os kezelési költséget is számítani, ami eddig összesen 13%? Ha pedig nem rendes kamatidőközben váltja ki a zálogház kliense a maga ingóságát, akkor ez a kamat 18%-ig nő. Ennek még nincs vége, de mármost is 18%-nál tartunk. 18%-ot szed a magyar királyi állami zálogház, illetőleg a postatakarékpénztár, kihasználva gazdasági közveszély idején a dolgozó társadalom megszorult helyzetét. De mondom,, még nem vagyok a végén. A kényszer útján elárverezett zálogtárgyak után — ezek állami árverési csarnokba kerülnek árverésre — még 10%-ot számít. 4%-ot vesz az eladótól, aki nem tudta kiváltani a maga zálogtárgyát és 6%-ot a vevőtől. Ez már összesen 28%-ot jelent. Valósággal megrendülve látom, hogy a magyar állam a maga pecsétjét ráüti erre a közönséges uzsoravétségre, amelyet évek óta folytat és gyakorol a m. kir. Postatakarékpénztár és a m. kir. zálogház. Kérdem az igen t. Házat: mi történnék egy magáncéggel, egy közkereseti társasággal, ha bárki ilyen módon hasítaná ki a maga porcióját a szorult helyzetben lévő társadalomból? A postatakarékpénztár két és fél százalékot fizet a maga betevőjének, és kimutatom, hogy igen sok esetben 28%-ot számít annak a megszorult polgárnak, aki arra kényszerült, hogy a maga ingóságait zálogházba tegye. De tovább megyek: ez az egyetlen üzlet, amelynek semmi kockázata sincs, mert a m. kir. zálogházakat, illetőleg a postatakarékpénztár 150—250— 300%-os fedezetre adja a maga kölcsönét, és ha csak egyezredrésznyi kockázat is felmerül, egyszerűen áthárítja az alkalmazottaira, és alkalmazottainak amúgy is sovány béréből vonja lé ezt a veszteséget. (Zaj a jobboldalon.) így van. A régi zálogháznak nem volt szabad sem keres nie, sem tartalékolnia. 1925 óta azonban, amióta a m. kir. zálogházak a postatakarékpénztár bűvkörébe kerültek, még a legutóbbi években is körülbelül egymillió pengő nyeresége van ezen a szomorú, szociális üzleten. Valóban kíváncsi vagyok arra, vájjon azok, akik ezt a monopóliumot létrehozták, és azok, akik ezeknek az intézményeknek az élén állanak, nem tudják-e azt, hogy mily en pénz ez, nem tudják-e, hogy milyen egymillió pengő az, amit tartalékolnak és megkeresnek és nem hallják-e azt, hogy ez a pénz jajgat, nyöszörög és vádol, vádolja azokat % akik nem szüntetik be ezt a m. kir. uzsorát, amely évente egymillió pengőt szív ki éppen abból a polgári rétegből, amelynek a megmentéséről hallunk ugyanezekről a padokról folyton beszélni. Ez az egymillió pengő az utolsó filléreit jelenti annak a társadalomnak, amely szorult helyzetében kényszerítve^ van arra, hogy a maga ingóságait a zálogházakba tegye be, hogy a legszükségesebb, legnélkülözhetetlenebb kiadásait fedezhesse. Nem hinném, hogy az igen t. pénzügyminiszter úr, akinek szociális szellemét és emberségét ismerem, ne változtatna ezen a tényálláson, amelynek minden soráért saját személyemben vállalom a felelősséget. (Helyeslés a baloldalon.)