Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-248

Az országgyűlés képviselőházának 2 az autonómiát ez nemcsak, hogy nem semmisíti meg, hanem lényegében nem is érinti. Még egyszer leszögezem, én Budapest székesfőváros autonómiáját is féltein, nemcsak azért, mert az autonómiára a vidéki törvényhatóságoknál is nagy súlyt helyezek, sőt féltem még a legkisebb falvak autonómiáját is, hanem azért is, mert a nemzetnevelésnek vagyok a híve és annak, hogy a polgárok neveltessenek arra, hogy függetlenül lássák el a maguk dolgait. Felszólalásom főcélja az, hogy nem szeretném, ha ez a vita véget érne anélkül, hogy tisztázódnék az a helyzet, laz a viszonylat, amely a vidék képviselői és a főváros képviselői között fennáll. (Homonnay Tivadar: Helyes!) Sohasem voltam híve az ellentétek szításának, (Homonnay Tivadar: Helyes!) ebben a tekintetben sem akarom az ellentéteket szítani, (Jánossy Gábor: Nincsenek is!) sőt ellenkezőleg. Ezekben a súlyos, gazdaságilag rendkívül nehéz időkben nekünk* törvényhozóknak kétszeresen feladatunk, hogy konkrét, pozitív eredményeket érjünk el minden ellentét lehető kiküszöbölésével. Nem szeretném, ha a vita azzal a benyomással végződnék, hogy itt a főváros és .a vidék közszelleme, a főváros és a vidék vonatkozásai között kiéleződött az ellentét, hanem éppen az ellenkező eredményt szeretném. (Homonnay Tivadar: Eddig is így volt!) Leszegezem azt a körülményt, amely engem különösen késztetett erre a felszólalásomra. En a mai Budapestet egészen más szemmel nézem, mint azt a Budapestet, amely a legtöbb vonatkozásban tényleg ellentétben áll az ország, a vidék közszellemével. (Müller Antal: így is van! így is kell lenni!) En nem felejtem, el azt, hogy ebben a fővárosban nagy események történtek és azok az események kapcsolatban vannak azzal a nappal, amikor a nemzeti hadsereg fővezére megjelent fehér lován a fővárosban, ez a nap határtkövet jelent Budapest főváros történetében, de határkövet jelent egyúttal az ország és Budapest közötti viszonylatban is. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Két Budapest között kell éles különbséget tenni. Az egyik a régi Budapest, amely szerencsére a múlté, amely kozmopolita jellegével különbözött a vidéktől, a másik pedig, a nemzeti és keresztény érzéstől hevített Budapest. Nem késlekedem kijelenteni, hogy én ezzel^ a második Budapesttel szemben egészen más érzéssel vagyok eltelve (Petrováez Gyula: Akkor ne szavazza meg a javaslatot!) és magam is rokonszenvvel kísérem ennek a Budapestnek a fejlődését. Ezt a fővárost Mátyás, a nagy nemzeti király vetette meg alapjaiban, amikor Budavárában építtette fel a királyi palotát. Ezt a fővárost egyesítette, illetve ennek modern alapjait vetette meg a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf, amikor Pestet Budával egyesítette. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar — laiki nemcsak Budapest nagyságát vetette meg, hanem egy dús gazdasági és kultúrprogammot is adott az egész országnak — nem azért alapította Budapestet, hogy a vidék és Budapest két különböző egység legyen, hanem, hogy teljesen összeforradjanak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) Erre az összeforradásra, ennek az összeforradásnak a szolgálatára törekszem, aonikor megállapítom azt, hogy a Széchenyi-féle programm, amelyet Széchenyi mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és kulturális téren adott az országnak, ennek a munkának a vezetőjévé Budapestet 8. ülése 19$% március 6-án, kedden. 215 tette a Magyar Tudományos Akadémiával és azokkal az intézményekkel, amelyek ebben a fővárosban helyet nyertek. T. Ház! Meg kell állapítanom, hogy a XIX. század végén, a század fordulóján az egész országban, de különösen Budapesten nagy gazdasági konjunktúra — ipari és kereskedelmi konjunktúra — volt észlelhető. Az a gazdasági fejlődés, amely rohamléptekben növelte a gazdasági liberalizmus korában Budapest főváros gazdagságát, — ugyanakkor, amikor a mezőgazdaság körében időközönként nagy válságok voltak — ez az anyagi emelkedés azonban nem tartott lépést azzal az etikai és szellemi fejlődéssel, amely Budapestet az országgal továbbra is összeforrasztotta volna. Sajnálatomra meg kell állapítanom, hogy a háború előtti évtizedekben ez a nagy erős, gazdasági fejlődés már nem volt kapcsolatos Széchenyi István programmjának, egészével, mert itt már Budapest közszelleme sok tekintetben eltért a vidékétől. Ezt a szemrehányást nemcsak a mult f Budapestnek teszem, mert hiszen az egész világon minden országban a fővárosok ilyen fejlődést mutattak, a fővárosok maguk — mint Berlin, Párizs és a többiek is — inkább kozmopolita irányban fejlődtek s Budapest székesfővárosban is más szellemi áramlatok ütötték fel fejüket, mint a vidéken. (Fábián Béla: A főváros soha egy nemzetietlen határozatot nem hozott!) Budapest a múltban nem tudott az ország szívévé fejlődni, Budapest székesfőváros városházán nem volt meg az a nemzeti és keresztény közszellem, amely a falvakat uralta, ellenben forrásává vált a főváros és különösen a városháza mindenkor olyan irányzatoknak, amelyek a szabad gondolat és a szabadkőművesség szárnyai alatt az országot kettéválasztották. (Peyer Károly: Azért épített 13 templomot az utolsó években! Ezeket is a szabadkőművesek építették?) Amit a t. képviselő úr közbeszólott, az is mellettem szól, erre is rá akarok majd térni. Talán éppen ennek kell tulajdonítaná azt a szinte csodálatos körülményt is, hogy Budapest székesfőváros úgyszólván kétszáz év alatt nem tudta a környékén levő másnyelvű községeket megmagyarosítani. (Fábián Béla: De azalatt megmagyarosodott egész Budapest! — Malasits Géza: Gyermekkoromban Pesten és Budán nem beszéltek máskép, mint svábul! 30 év alatt megmagyarosodott Budapest!) Amikor ez a kozmopolita, az ország szívétől és lelkétől idegen, túlzó liberális irányzat itt úrrá lett a fővárosban és a városházán, akkor érthető az, ha a dolgok tragikus fejlődése folytán még az októberi forradalom is leginkább — a XX. század nevű társaság révén — Budapest székesfőváros városházát támadta meg. Csak egy ilyen város városháza kerülhetett ellentétbe az ország mezőgazdasági termelésével, az ország agrárérdekeivel. Méltótzassék csak viszszaemlékezni az 1900-as évek elejére: az ország gazdatársadalma évekig heves harcot vívott Budapest székesfővárossal, hogy ne engedje be és ne vásárolja az argentiniai fagyasztott húst. Akkor voltaképpen megismétlődött az, ami pár évtizeddel ezelőtt történt Eszakamerikában, megismétlődött délamerikai viszonylatban, hogy kivándorlók mentek Amerikába és Argentiniába s ugyanakkor a visszajövő óceánjáró hajók hozták az argentiniai fagyasztott húst a budapesti piac ellátására. Ezzel a fővárossal szemben a történelmi igazság az, hogy 1920-ban egészen új Budapest alakult. Ez az új Budapest keresztény és nem33*