Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-227

38 Az országgyűlés képviselőházának & vényeknek és a magyar törvénytárnak az, hogy ahelyett, hogy megmondaná két mondatban, hogy a régi törvényből ez megmarad, ez meg kihagyatik, hivatkoznak hetven törvényre, alpontra, felpontra, mellékpontra (Derültség.) úgy, hogy aki azokat a törvényeket végrehajtja., vagy pedig, ha az általuk rendezett jogviszonyokban összeütközés; támad, és a tiszteletreméltó ügyvédi kar kezeibe kerül az a, szerencsétlen, — nem delikvens — hanem szerencsétlen jogalany, akkor 15 törvénykönyvet és 30 rendeletet kell rakásra halmoznia (Derültség. — Ulain Ferenc: Kitűnő ellenzéki beszéd!) és végeredményben ingyen elszállítást kell kérnie egy idegszanatóriumba. (Ulain Ferenc: Kitűnő ellenzéki beszéd!) Nem ellenzéki beszéd. (Ulain Ferenc: De az!) Nem ellenzéki beszéd igen t. képviselőtársam és barátom, hanem igaz,, őszinte mély meggyőződésből fakadó beszéd. (Uiain Ferenc: Ki az egységesből! — Zaj.) Komoly tárgy, komoly dolgok ezek. Sír az ember lelke. (Györki Imre: De azért megszavazza ! — Derültség.) Ahelyett, hogy arról beszélnénk, mikor mehetünk Rákóczi szent városába, az ősi koronázó városba, amikor az én lelkem azon zokog, hogy mikor látogathatom meg Klapka és Jókai szülővárosában megdicsőült szüleim sírját, akiknek ott sincs nyugtuk pihenni, mert szolga földön nem nyughatnak; ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy a gazdasági élet ismét fellendül, arról beszélnénk, hogy az adófizető könynyen, tisztességesen meg tudja adóját fizetni és a tisztviselői sors legalább is megközelítse a békeidők színvonalát, ehelyett, bizony mondom, özvegyektől, árváktól elvenni még többet, mint eddig, abban a kényszerhelyzetben, amelyben mindenki lenne önök közül is, t. barátaim, ha abban a tövises székben ülnének, amelyben a pénzügyminiszter úr: ez az én lelkemet végtelen szomorúsággal és fájdalommal tölti el. Méltóztassék megengedni, hogy befejezésül elmondjam : úgy látom, hogy a középkor egyik legnagyobb társadalombölcselőjének,^ Hobbesnek a megállapítása, hogy a megváltó szeretet eljövetelét követő majdnem második ezredik esztendőben a bellum omnium contra omnes élve érvényesül, mindenki háborúja mindenki ellen, a homo homini lupus elve érvényesül: ember az embernek farkasa, elousztítója. Ha egész Európa, sőt az egész világ ilyen szomorú állapotban fetreng lenn az örvény szélén,^ hogy az elnyelje, akkor a rendnek, a tisztességnek, a becsületnek, az alkotmányosságnak, a hazafiságnak ezen a megmaradt kis oázisán legyen megértés egymás iránt. (Fábián Béla.* Igaz! — Gr. Somssich Antal: De alkotmányosan, nem pedig tisztességtelenül!) Nemsokára, tizenkét nap múlva felhangzik minden kereszténv ajkán és szívéből a megváltást jelentő szó: «Djcsőség a magasságban az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!» A földön békesség nincsen. De ha nincsen, akkor dicsőség sem adatik a teremtést megtartó Mindenható Istennek. Legyen ezën a magyar földön békesség, legyen megértés, legyen szeretet, legyen összefogás, mert nem vész el a nemzet, ha összetart. «Kit önvétke meg nem hódít, nem hódítja meg a kard!» Ha lesz összetartás, akkor megérjük a magvar feltámadást. Ebben a hitben és a kormány iránt való bizalomból a törvényjavaslatot elfogadom (Elénk élwnzés és tarts a jobboldalon. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik*? Patacsi Dénes jegyző: Báró Inkey Pál! 7. ülése 1933 december 12-én, kedden. Br. Inkey Pál; T. Ház! Az előttem felszólalt t. képviselő úr meg fog bocsátani, ha nem foglalkozom részletesebben felszólalásával beszédem elején, de lesz egy passzus, amikor hivatkozni fogok arra, amit ő mondott. Az eddigi felszólalások is, de meg a hírek szerint az egységespárt mai határozata, amely pártkérdéssé tette a törvényjavaslat megszavazását, azután maga a tárgy lényege és a nyugdíjnak a kölségvetésbe való fontossága ezt a javaslatot az egyik legfontosabb javaslattá teszi azok között, amelyekkel a Ház az utóbbi időben foglalkozott. Ezért nagyon helyesnek találtam, hogy a kormány a nyugdájkérdés intézményes rendezésével foglalkozott s csak örömmel

f üdvözölhetem, hogy egy javaslattal jött a Képviselőház elé. Hogy ennek ellenére ezt a javaslatot nem fogadhatom el, az két körülményre vezethető vissza. Oka ennek részben az, hogy a javaslat nem terjeszkedik ki olyan kérdéskomplexusokra, amelyek a nyugdíjjal kapcsoltosak s amelyeknek rendezését szükségesnek tartanám, másrészt pedig az., hogy az. egyes kérdések rendezésénél nem azokat az elveket vallja, amelyeket én helyeseknek tartok. Ha a nyugdíjat úgy tekintjük, amint azt most a gyakorlatban látjuk, akkor azt kell megáll api tanunik, hogy az, ami nyugdíj címén fizettetik, vagy ami nyugdíj címén egyesek járadékává válik, részben életjáradék és csak részben tulajdonképpeni nyugdíj. Részben életjáradék annyiban, mert egyes esetekben a köztisztviselői szolgálatban végzett munka által szerzett jognak u következménye, mely szerint az illető járadékot hiztosít magának időre, mikor már nem köztisztviselő, másrészt pedig a nyugdíj a köznek mint munkaadónak az az erkölcsi kötelezettsége, hogy azt az illetőt, aki életét feláldozta a köz munkájában, vagy pedig munkája során keresetképtelenné válik, ne hagyja el akkor, amikor már munkájából megélni nem tud, ne hagyja el őt, családját vagy özvegyét. Nagyon jól tudom, hogy ez ellenkezik az 1912. évi LXV. törvénycikk szellemével^ és r annak 31. Vával, amely szakasz a nyugdíj alá vonás eseteit felemlíti, s amely szerint ez a törvény szerinti ellátás tényleg valóságos nyugdíjnak volt szánva. De éppen azért nem is hivatkoztam a törvényre, hanem a gyakorlatra. A mindennapi életben elég olyan esetet látunk, amikor egyes, még munkaerejük teljességében levők, nyugdíjat kapnak. Nagyon kedvezőtlen jelenség az, hogy -most, amikor az állások ^elnyerése olyan nagy fáradságot okoz az állástkpTOSőknek, a nyno-díjasoík. akik kedvezőíbb helyzetben vannak, hátrányos konkurrenciát csinálnak az állástalanoknak. Az a nyugdíjas, aki elhelyezkedik egy állásban, miután életminimuma már biztosítva van, olcsóbban vállalhatja azt a munkát, mint az, akinek .pusztán abból az egy állásból kell megélnie. Konstatálható az is, hogy az eddigi törvényes rendelkezések szerint és a gyakorlati tapasztalatok szerint a nyugdíj határozottan kalkulációs pont lehetett valakinek, amikor életpálváját magának megtervezte. Nem kutatom, vaiion a törvénvcikk említett szakaszában van-e a hiba vagy más-e az oka, de megállapíthatom, hogy ez a haj tényleg fennáll s ezért nagyon sajnálom, hogy akkor, amikor a nyugdíjkérdéssel foglalkozunk, a törvényjavaslatban semmit sem találnnk. amely ezen a. baion segítene. Azt, amit említettem, hogy az ellátás címén kapott összegeknek egy része járadékszerű, nem vonhatja senki kétségbe, amikor az életet és