Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-235

Az országgyűlés képviselőházának $$ lentette ki, hogy a Rico, már fel van oszlatva, emlékszem arra, hogy a 33-as bizottság 6-os albizottsága is letárgyalta a népjóléti minisztériumban az üzemeket, — nyomtatott jegyzőkönyvben foglaltatik — hogy a Rieo.-ról már beszélni sem kell, maga a miniszter feloszlatta az üzemet és mindezek dacára a Rico, él tovább és valóban az történt, amire Magyar Pál t. képviselőtársam már ráutalt, hogy sikerült egy kartellmegállapodást létesíteni, egy olyan kartellmegállap odást, amelyet, ha két magánvállalat létesítene, a kartellbizottságnak múlhatatlanul nem lehetne mást kimondani, mint azt, hogy az a közerkölcsökbe ütköző, tehát fel kell oszlatni. A jelenlegi kereskedelemügyi miniszter úr egy interpellációmra ebben az ügyben egy nagyon nehéz feltételeket tartalmazó listát olvasott fel, hogy hajlandó a Rico.-t beszüntetni abban az esetben, ha a magánipar és kereskedelem ezeket as igen nehéz pontokat, amelyek nem azért voltak felállítva, hogy könnyű legyen az elfogadásuk, elfogadja, Erre mi, a kereskedelmi és iparkamarában meghallgattuk a kereskedelmet és az ipart, és el is határozták a mi rábeszélésünkre, íhogy mindezeket a nehéz feltételeket elfogadják. Be is jelentettük a miniszter úrnak. Közben azonban mi .történt? Az történt, hogy az üzem vezetősége részéről elhívták ezeket a gyógyáru-nagykereskedőket, meggyőzték őket arról, hogy úgyis hiábavaló minden, láthatjátok, hogy miniszterek jönnek, miniszterek mennek, maradni csak a Rico, marad, sokkal jobb tehát, ha megállapodunk valahogy úgy, hogy mi is megéljünk. így jött létre az, ami szerintem mint megállapodás alapját képezhetné a kartelltörvény amaz intézkedésének, amely szerint erkölcstelen és közérdekbe ütközik az a megállapodás, hogy a Rico, felszabadítja a magángyógytárakat a magángyógykereskedő cégek részére, vagyis ő tovább nem fog konkurrálni, s a magángyógykereskedő cégek az ő versenyére való tekintet nélkül tehetnek ajánlatokat, viszont ezzel szemben csak azt a csekélységet kívánta, hogy a magángyógykereskedő cégek sohase tegyenek nyilvános árlejtésen ajánlatokat kórházi szállításoknál. Az tehát megmarad szabad prédául a Rico.-nak, úgymint annakelőtte is az volt, amint a nem a miáltalunk, de a kereskedelemügyi miniszter úr által kiküldött szakértő a miniszter előtt fekvő jelentésében igazolta, hogy ezek aszerint, hogy egy ügye«, vagy kevésbbé ügyes kórházi vezetőséggel állnak szemben, 100—200 spannunggal állapítják meg az árakat. Ez az egyik dolog, aminek további fenntartását semmiképpen tudomásul venni nem lehet A másik dolog, amelyről Müller Antal t. barátom is szólt már, az állami ruházati intézet 'kérdése. Azon a bizonyos bizottsági tárgyaláson a bizottság elnökének közreműködésével quasi (kompromisszum jött létre az öszszes érdekelteik között abban az irányban, hogy engedjük ennek az állami ruházati intézetnek a további fenntartását, amellyel ama nagy hatalomnál fogva, amely körülötte koncentrálódik, megküzdeni úgysem tudunk, csak azt kérjük, hogy a mértékszabóságot, amely a Dorottya-utcában működik, szüntessék

r be, mert azt csak roppant bajos megmagyarázni, hogy Budapesten, ahol annyi szabó van, ahol annyi szabó éhezik és annyi szabónak nincs munkája, miért volna szükség mértékszabóságra. Mondom, kompromisszum jött létre^ s ennék ellenére az állami ruházati intézet mértékszabósága, amint Müller Antal t. barátom K ülése 1934- január 19-én, pénteken. 3Ô9 is felemlítette s amint a jelentés is (mondja, még ma is fennáll, oda bárki bemehet s ruhát szabathat magának. A harmadik dolog a dohánygyár dobozgyára. Erről a miniszter úr szakértői állapították meg, hogy az esetben, ha ugyanazokat a dobozokat, amelyeket a dohánygyár dobozgyára gyárt, a magánipar készítené, körülbelül évi 200.000 pengő megtakarítás volna elérhető. Erre a miniszter úr kimondotta és jelentésében is (beszámol erről, uogy a dobozgyártás túlnyomó részét át kell adni a magániparnak. De nem történt semmi. Nem történt pedig azért, mert ezek az üzemek egyszerűen szabotálják az ilyen elhatározásokat. Az történt, amint a jelentés is mondja, hogy a magángyáraknak át kellett volna venniök azokat a gépeket, amelyekkel a dobozokat gyártják, ami egészen logikus. Azt mondja ugyanis a doibozgyár, hogy ha már a gyártást átadom, átadom a gépeket is- De a magánipar azt kívánta, hogy akkor tessék az összes ezen minőségeket gyártó gépeket leállítani és átadni, mert máskülönben mi most átvesszük a gépek felét nagy áron, bár semmiféle nagy befektetési tőkék erre rendelkezésünkre nem állnak, és holnapután a dobozgyár megmaradt gépeivel folytatni fogja velünk a versenyt. Itt megint megakadt a dolog. Itt megint lehetetlen feltételek elé van állítva a magánipaT és ennélfogva az a jó szándék, amely ebben a tekintetben megnyilvánult, ezen a ponton sem érvényesült. T. Ház! Mint bevezetőmben voltam bátor már mondani, nem akarom újból és újból ezekkel a sérelmekkel untatni az igen t. Házat akkor, amikor most végre egy igen csekély, igen szerény lépés mégis csak történt előre. Ha mégis felszólaltam, csak azért történt, mert a miniszter úr ebben a jelentésében azt mondja, hogy ezeknek az intézkedéseknek a megtételével, amelyekről itt beszámol, meggyőződése szerint a sokat vitatott közüzemi kérdés hosszú időre nyugvópontra jut. Azt kell felelnem a mélyen t. miniszter úrnak, hogy ez a feltevése nem fog valóra válni, nem azért, mintha a közüzemi kérdés állandó ébrentartása valami különös örömöt, vagy valami különös elégtételt szerezne azoknak, akik a közüzemek elleni harcot ilyen csekély eredménnyel vezetik, hanem azért, mert az ipari és kereskedelmi közvélemény, amely nem bírja megérteni, hogy ezek az üzemek miért léteznek, amely azt tartja, hogy ezeket az üzemeket a mai nehéz viszonyok között is csak abból a célból tartják fenn, hogy az ő helyzetét még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé tegyék, ez a közvélemény továbbra is nyitva fogja tartani ezt a kérdést és tovább fogja vinni a harcot odáig, amíg a politikai helyzet alakulása egyszer a kereskedelemügyi miniszter úrnak olyan súlyt fog kölcsönözni, hogy ezzel a súllyal meg tud birkózni az üzemi vezetőknek azokkal az igen könnyen felfogható érdekeivel, amelyeket mozgásba hoznak az üzemek mindenáron való fenntartása érdekében. Mi a legnagyobb őszinteséggel és objektivitással — mert engem más ebben a kérdésben nem vezet — elismerjük, hogy a mélyen t. kereskedelemügyi miniszter úr működése alatt a kereskedelem és a kisipar kérdéseivel szemben szeretetteljes megértést tanúsított. Hiszen hivatkozhatom a mostani közszállitási szabályrendelettervezetre is, amelyet a miniszter úr közzétett és amely éppen ä napokban kamaránk teljes ülésén osztatlan hálás elismerést váltott ki, mert végre egy lépést