Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.

Ülésnapok - 1931-219

218 Az országgyűlés képviselőházának 219. ülése 1933 november 2U-én, pénteken. szétesnek találták ezt, mondván, hogy a két ál­lam közti konstrukciós különbség, azonkívül a világnézeti különbség okozza ezt. Sőt találko­zott olyan kormánypárti író is, aki azt írta, hogy Bethlennek azért nem sikerült megfelelő megállapodásokat létesíteni Németországgal, mert Bethlen egy súlyosan konzervatív ember és köztársasági emberekkel és hozzá még '—• horribile dictu — szocialistákkal állott szem­ben. Valamennyire azonban mégis ment a dolog s ha nem is sokat, valamit ki tudtunk szállí­tani Németországba. Az is igaz, hogy amit Németország átvett tőlünk, azt meg is fizette és nem nagyon okozott nehézséget azon a ke­reten belül, amelyet számunkra megállapított. Jött Hitler! Öröm minden sarokban. A magyar agrárius közönség fellélekzett: végre megbukott az az átkos weimari köztársasági kormány, jön Hitler, fölragyog Magyarország napja. Es ugyanazok a tollak, amelyek Mussolinit dicsőí­tették, most Hitlert dicsőítették és azt írták, hogy megállapodást létesítettünk Németország­gal. El is jött Németországból egy deputáció, hetekig tanácskoztak, együtt ültek, a magyar lapok bőségesen írtak arról, hogy egy új világ veszi kezdetét, a magyar agrártermékeknek nagyszerű piacot fogunk találni a hitleri Né­metországban, mert a hitleri Németország Ma­gyarország felé, 'barátja felé fordul stb., sth. Nem akarom ezeket az émelygősségig buta cik­keket itt recitálni. Elnök: Kérem, a képviselő urat, méltóztas­sék parlamentáris kifejezést használni. Malasits Géza: Bocsánatot kérek, kicsúszott a számon. Akkoriban ezt írta egyik lap ezekről a tárgyalásokról (olvmsa): »hosszú hónapokig folytak azok a kereskedelmi tárgyalások a harmadik német birodalom és Magyarország között, amelyeknek sovány eredményét vasár­nap közölte a Budapesti Közlöny. Előbb Wald­eck titkos tanácsos élvezte Budapesten a hiva­talos körök vendégszeretetét, azután Mayer államtitkárt és szakértőit látták szívesen Berlinben. Most pedig a hosszú viták és ta­nácskozások eredménye egy nyúlfarknyi ren-­delet, amely annyi körülírást és megszorítást tartalmaz, hogy exportőr legyen a talpán, aki ilyen feltételek mellett el tud adni valamit Németországnak.« (Magyar Pál: Ezt mondja a "hivatalos kommüniké?) Nem, t. képviselőtár­sam. A hivatalos kommüniké csak annyit mon­dott, hogy a tárgyalások eredménnyel végződj tek. Az idézett szöveg a hivatalos kommüniké kommentárja volt. Akkor azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ha nem sikerül húzat, rozsot, árpát, zabot, egyebet Németországba szállítani, ha nem sikerül vágómarhát szállítani, akkor gyümölcsöt egész bizonyosan sikerül. A minisz­terelnök úr elutazott Németországba. Amikor hazajött, az a látszata volt az egész útnak (Farkas István: Becsapták jól a miniszter­elnök urat!) a figyelő közönség, különösen a mezőgazdasági lakosság körében, hogy meg­indul Németország felé a gyümölcsexport. (Propper Sándor: Eladott egy kosár cseresz­nyét! — Zaj.) Alighogy a miniszterelnök úr hazajött és az útiszámla még ki sem volt fizetve, a német kormány már is hat márkáról harminc márkára emelte a szilva beviteli vámját. Azt hiszem, ebben a Házban felesleges be­szélnünk arról, hogyan jártunk a német tojás­exporttal. Felesleges arról beszélnünk, hogy a németországi gyümölcsexport korántsem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket ettől a külpolitikai kiruccanástól vártunk. Azt kell tehát mondanunk, hogy barátaink nagyon sze­retnek bennünket és nagyszerűen beszélnek rólunk, elleniben a magyar mezőgazdaság ter­mékeit egyáltalában nem veszik meg. Itt kell megmondanom ebben a vonatko­zásban, hogy bizony furcsának találjuk a ma­gyar külpolitika útjait. Elmennek 1000—1200 kilométer távolságra magyar államférfiak; legutóbb is a miniszterelnök úr Ankarában volt a külügyminiszter úrral és visszajövet el­mentek Bulgáriába. Elmennek nagy távolsá­gokra, hogy ott barátokat szerezzenek Magyar­országnak, ellenben a bennünket környező ál­lamokkal a mai napig sem tudtak elfogadható gazdasági megállapodásokat létesíteni, olyan megállapodásokat, amelyek valamennyire is lehetővé tennék a magyar mezőgazdasági ter­mékek kivitelét. Sem az olasz, sem a német orientáció gazdaságilag nem jelentett úgyszól- « ván semmit. Olaszország — mint mondottam — nem vesz tőlünk búzát, egy kevés vágómarhát vesz, azt is csak akkor, amikor nagyon olcsó, Németország pedig egyáltalában nem vesz semmit. Nyugodt lélekkel merem állítani, hogy az a Franciaország, amely felé a magyar na­cionalista lapok mindig olyan csípősen szok­tak írni, ha mennyiségben nem is, de értékiben több árut vesz át, mint Németország, amelynek fogyasztópiaca pedig mégis csak nagyobb volna, mint Franciaországé. Külpolitikai kiruccanásaink tehát nem hoz­ták meg azt az eredményt, amelyet a gazdatár­sadalom ezektől várt. Ami kevés kivitelünk van Svájc felé, Franciaország felé, az nagyon korlátolt, úgyhogy bizony nekünk hosszú időre be kell rendezkednünk a gazdasági és külpoliti­kai viszonyok mai állása »mellett arra, hogy idebenn gazdálkodjunk és idebenn próbáljuk a mezőgazdasági termékeket valamiképpen elhe­lyezni. Mielőtt azonban erre rátérnék, szükséges ebben a vonatkozásban még valamit megemlí­tenem, ami ugyancsak furcsa^ világításba he­lyez^ a magyar kormány agrárpolitikáját. Itt az új honfoglalás óta mindig arról hallunk be­szélni, hogy Magyarország agrárius állam, amely a mezőgazdasággal áll, vagy bukik s hogy a mezőgazdaság a nemzet oszlopa. Min­denesetre furcsa oszlop ez, amelyet a többi le­szegényedett társadalmi osztálynak kell támo­gatnia, de mégis oszlop, amelyen az egész ma­gyar közélet nyugszik. így szokták nekünk mindig mondani. Ahhoz, hogy ma intenzív mezőgazdaságot űzzünk, hogy a mezőgazdaság rentábilis le­gyen, elsősorban^ az szükséges, hogy a mező­gazdasági lakosság a mezőgazdasági termelés új irányáról kellőképpen kioktatást kapjon. Nos, 1919 óta súlyos milliókkal egyetemet lé­tesítettünk, súlyos milliókkal tartunk fenn külföldi Collegium Hungari cum okát, súlyos milliókat költünk a felsőbb oktatásra, ellenben a mezőgazdasági oktatást úgyszólván teljesen elhanyagoljuk.^ Ha összehasonlítjuk a magyar alsófokú mezőgazdasági oktatást például a csehszlovákiai vagy jugoszláviai mezőgazda­sági oktatással, akkor meg kell döbbennünk, hogy mennyire hátra vagyunk mi még ezen a téren. Annak az agrárius kormánynak tehát, amely mindennap esküszik arra, hogy ő szív­vel-lélekkel mezőgazda, hogy a mezőgazdaság támogatása fekszik a szívén, annak a magyar agrárius kormánynak, amelynek — mondom — milliói vannak a felsőbb oktatás számára, nin-

Next

/
Thumbnails
Contents