Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.
Ülésnapok - 1931-219
Az országgyűlés képviselőházának 219. kérdés, hogy ez a segítség valóban segítség-e. Az én becsületes meggyőződésem szerint az ennek a javaslatnak alapján kibocsátott rendelkezés csak tüneti kezelés, csak elkenése a valóságos állapotoknak, nagyon keveset fog használni, ellenben meg fogja terhelni az államot rettenetesen 175 millióval, anélkül, hogy magán a bajon tökéletesen és kiadósan segítene. Ha mi m magyar mezőgazdaság mai helyzetét alaposan meg akarjuk ismerni, akkor mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Az első kérdés az, hogy miért jutott a magyar mezőgazdaság ebbe a helyzetbe, mi okozta azt^ hogy a ímezőgazdaság ennyire leszegényedett, hogy a mag'yar mezőgazdasági lakosság a kultúrának, a civilizációnak olyan alacsony színvonalára jutott, mi okozta a*zt a szörnyű válságot, amely a magyar mezőgazdaságot alapjaiban megingatta. A második kérdés a,zután t az, hogy mi segítene. Ha a válság okairól beszélünk, leggyakrabban azt halljuk, hogy a világválság az oka a magyar mezőgazdaság válságának: a tengerentúli verseny, a búzaárak alaesonysága, általában a világválság. Kétségtelen, dolog, t. Képviselőház, hogy a világválságnak igen nagy szerepe van abban,, hogy a magyar mezőgazdaság ilyen válságos állapotba jutott és a világválság valóban egyik okozója annak^ a válságnak, amelynek hatása alatt az egész magyar tánsiadalom nyög. Túlzás volna azonban minidenért a felelősséget a világválságra * hárítani, túlzás volna azt állítani, hogy mindennek, ami a matgyar mező gazdaság körül (történik, a világválság az oka. Szerintem a legkönnyebb álláspont azt állítani, hogy a világválság okozta azokat a bajokat, amelyek alatt ma az egész magyair társadalom szenvedni kénytelen. Voltak más okok is, amelyek közrejátszottak abban, hogy a magyar mezőgazdaság ide jutott, főképpen az előző kormányoknak baklövései, az előző kormányoknak rendszertelen gazdaságpolitikája. Ha az előző kormányok kissé jobban csinálták volna a dolgot, mint ahogy csinálták, ha tervszerűbb gazdasági politikát' csináltak volna, akkor a magyar mező^ gazdaság nem jutott volna abba a helyzetbe, amelyben ma van. (Propper Sándor: A mostani kormány is éppen elég bakot lőtt!) Majd rátérek a mostani kormány bűneire is. Az alaphiba 1919-ben kezdődött a második honfoglalásnál. Nevezetesen, amikor a világháború és a forradalmak lezajlása után a keresztény-keresztyén nemzeti kurzus került uralomra, a helyett, hogy egy demokratikus, egyszerű eszközökkel, egyszerű állami gépezettel dolgozó országot állítottak volna fel, kifejlesztettek egy bürokratikus rendőrállamot, amelynek fenntartási költségeit egyszerűen ma megkeresni nem lehet. Nem csak ma nem lehet megkeresni, hanem hosszú ideig nem lesz lehetséges megkeresni azokat az összegeket, amelyekbe az állami, városi, megyei, egyházi és társadalmi hatalmi gépezet költségei kerülnek. Ezt megkeresni ma képtelenség. Képtelenség 8 pengős búzaár mellett, képtelenség 50 filléres élő sertésár mellett, képtelenség a mai munkabérek, fizetések és keresetek mellett olyan budgetet fenntartani, mint amilyen budgettel ma a magyar állam dolgozik. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Képtelenség a mai vármegyei, városi és egyházi terheket viselni, úgy, hogy azt kell mondanom, hogy elsősorban az állam egész felépítménye, ülése 19 SB november 2k-én, pénteken, 213 ennek a rettenetes, horribilis költségei azok, amelyek a mezőgazdaságot és vele együtt az ipart, kereskedelmet, a szabadfoglalkozást, főleg azonban a munkásságot sújtják. Ha a mezőgazdaságon segíteni akarunk, akkor elsősorban le kell szállani a magas lóról, le kell szállani arról a piedesztálról, amelyet a kurzus önmagának emelt és amelyre önmagát állította fel; le kell szállani és kissé szerényebben gazdálkodni, a költségvetést alaposan^ le kell szállítani, meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyet ma például a karhatalom költségeinél látunk; meg kell szüntetni azt az állapotot, amelyet ma az egyházi, kulturális és egyéb kiadások terén látunk. Szegény ország lettünk és ha ezt belátjuk, akkor szegény országhoz méltóan kell berendezkednünk, mert úgy, ahogy az állapotok ezen a téren vannak, tovább menni nem lehet. Elég intő példa arra, ami ma van, az a. körülmény, hogy az állam ijesztően eladósodik. Nem akarom előttem szólott t. képviselőtársaim adatait ismételni, eléggé világosan megmondották, hogy milyen mértékben adósodik el az állam. De ha semmi egyéb érv nem volna, maga az a körülmény, hogy az adóhátralékok immár 300 millió pengőnél nagyobb összeget tesznek ki, eléggé intő példa arra, hogy tovább az állapotokat így fenntartani nem lehet. Anélkül tehát, hogy alapos reformot ne végeznének az államháztartás körül, anélkül, hogy le ne szállítanák kiadósan a közterheket, anélkül, hogy ne tennék olcsóbbá a polgárnak az országban való életét, ezt a kérdést megoldani nem lehet. A kormány azért, hogy az eladósodott gazdák egy részének két esztendőre védettsége legyen, 175 millió pengőt áldoz. Ezzel a helyzetet nem könnyíti meg. Két esztendőre talán békességet tud szerezni azoknak a gazdáknak, akik el vannak adósodva, a kérdést magát azonban nem oldja meg, azért mert két év multán is, — de talán előbb is — bekövetkeznek azok az állapotok, amelyekre előttem szólott Eckhardt Tibor t. képviselőtársunk éppen most rámutatott. (Propper Sándor: A munkanélküliek számára egy vasa sincs a kormánynak!) Erre még ráitérek. A másik hiba, amit főleg a Bethlen-kormány követett el, az volt, hogy minden előrelátás nélkül csinált gazdaságpolitikát. 1919— 20-ban és utána még vagy 10 évig a gazdatársadalmat kinevezték a nemzet gerincének, a nagybirtokosokat a nemzet oszlopának s a kisbirtokosok lettek az a szikla, amelyen a kormány egész politikája felépült. Olyan nagy volt a mezőgazdaság jelentősége abban az időben, hogyha például Budapesten választásokra készültek és a budapesti Tammany—Hall úgy érezte, hogy inog lába alatt a talaj, akkor rendszerint megjelentek lepedőnagyságú plakátok Budapest középületein és a hirdetőoszlopokon, amelyeken izsáki, kecskeméti és nem tudom milyen keresztény kisgazdaalakulatok megfenyegették a főváros népét azzal, hogy^ amenynyiben nem fognak wolfenaui Wolff Károly úr pártjára szavazni, reszkess főváros népe, nem fogunk a fővárosnak élelmiszert szállítani. (Farkas István: Szállítanának most, csak volna, aki megvenné! Senki sem tudja megvenni!) Azóta a viszonyok alaposan megváltoztak. Ma az a helyzet, hogy a vidék boldog volna, ha tudna a fővárosnak terményeket és jószágokat eladni és a főváros népe boldog volna, ha terményeket és jószágokat tudna vásárolni. Leszegényedett a vidék, leszegényedett a főváros annak a politikának következményeként, ame31*