Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-193

44 Az országgyűlés képviselőházának péket, azokat a kötelezettségeket, amelyeket vállaltak, nem teljesítik. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Amikor azonban ezt hangsúlyozóim és meg­állapítani kívánom, még ennél is fontosabb­mak tartom azt, hogy a világ előtt, tisztán, vi­lágosan álljon ennek a kis Magyarországnak nemzetiségi, kisebbségi politikája. Nagyon saj­nálom azt, hogy gróf Bethlen István azt a cikkét, amelyet a Bleyer képviselőtársunk be­szédével kapcsolatos jelentések alkalmával írt, nem inkább itt a Házban mondotta el, amely mégis, a külföld előtt is 'más fórum, mintha az a cikk akármilyen előkelő revű'ben jelenik meg. Teljesen osztom ama nézetét, 'amelyet ta­nulmányainak végén kifejt, s amely így szól (olvassa): «Ma már mindenkinek, aki csak 'kissé gondolkozik, látnia és éreznie kell, hogy revíziós törekvéseink sikerének két feltétele van. Az egyik, hogy lássák az elszakított test­vérnépek a mi gazdasági prosperitásunkat, — sajnos, ebből keveset tudnak látni, de tudjuk, hogy ott is rosszabbodnak az állapotok, és így ennek okait is- megértik — lássák azt, hogy kulturális téren nincs félnivalójuk, ha hoz­zánk visszahúzódnak és vissza akarnak ke­rülni, mert mi a kisebbségi kultúrát tisztelet­ben tartjuk. A másik feltétel pedig az» — mondja gróf Bethlen — «hogy tisztában legye­nek a tótok, a rutének és a többiek, szóval a Kárpátokon belül élő népek, ^ amelyeknek ön­álló nemzeti öntudatuk van és új hazájukban rosszul érzik magukat, hogyha visszacsatla­koznak hozzánk, akikkel ezerévig együttéltek, olyan teljes nemzeti autonómiában fognak ré­szesülni, mint amilyenért régóta küzdenek, s amilyenre új hazájukban soha nem lehet kilá­tásuk.» Ezért gróf Bethlen igenis szükségesnek tartja, hogy a magyar állam és a magyar kormány a revízió előtt is leszögezze, hogy a Duna-medence nemzeti problémáinak végleges megoldására nézve mi a magyar álláspont. (Weltner Jakab: A választójogra nézve is sze­gezze le álláspontjátH T. Képviselőház! Azt, amit Bethlen István itt kifejt, megtalálom a nemzeti munkaterv 3. pontjában, mint vezérelvet. Azt mondja itt a nemzeti munkaterv, hogy (olvassa): «Súlyt helyezünk a kisebbségi jogok télies érvényesítésére és nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől.» Ebben a két mondatban körvonalazva van ez a magyar politika. De miután itt sokszor — és azt hi­szem, rosszul értelmezetten — hangzik el az öncélúság gondolata, méltóztassanak megen­gedni, hogy rámutassak annak szükségessé­gére, hogy tegyük meg világosan azt a disz­tinkciót, hogy amikor elfogadjuk a magyar állam öncélúságát — mondjuk — egy Concba vagy más politikai tudós fogalmazásában — és ezt mindenkinek el kell fogadnia — akkor nem gondolunk arra, hogy ebben az öncélú­ságban mi itt valami olyan magyar faji gon­dolatnak fonalán akarjuk a történelmet to­vábbvinni s a történelem eredményeit létre­hozni, amely talán más nemzetek vagy né­pek érdekeit sértené. Az 1927/28-as években, amikor ^Bethlen István gróf kormányon volt és az ő politi­kai céljait nemcsak beszédeiben,^ de irodalmi úton, intervjukon kívül, tudományos revük­ben is propagálta, akkor vetődött fel a «Ma­gyar Szemle» című folyóiratban az «TTj Hun­gária» név alatt az az új magyar programm, amely a Duna medencéjének rendezésére^ vo­natkozik. Ottlik László ebben a cikkében, 93. ülése 1933 június 6-án, kedden. akiről tudjuk azt, hogy kö,zelállott azokhoz. akik a magyar politikát irányították, a kö­vetkezőket mondja (olvassa): «Szent István hagyatéka, tehát Szent István birodalma — mondhatnám így, hogy^ koronája — nem ki­sebbségé, nem is többségé, nem uraké, nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akik­nek ősei a Kárpátok ölén nyugosznak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a földért, s akik­nek a nagy világon e kívül^ nincs számukra hely. Ez a felfogás mindkevésbbé érzi immár az ellentéteket, amelyek a magyart, a horvá­tot, a tótot, az erdélyi románt elválasztják egymástól, és mindinkább látja, hogy e né­pek szenvedéseiket csak egymás keblén pihen­hetik ki és problémáikat csak egymás támo­gatásával oldhatják meg. A különválás, legá­zolás, megalázás, nyomorult helota-sors le­het. f Nyilt szívvel készen állunk tehát a kéz­fogásra másnyelvű testvéreinkkel, és ha nem is gondolunk arra, hogy kicirkalmazott alkot­mánytervekkel már most foglalkozzunk és kínálgassuk őket, jól érezzük, hogy nincs lel­künkben olyan tétel, amely bárminő igazsá­gos és méltányos feltétel elfogadását akadá­lyozná. Tudjuk, hogy a páter familias régi fölényes helyzete felett most már legfeljebb az idősebb testvér szerepében vagyunk ott­hon: azt is tudjuk, hogy az új kiegyezés ko­rántsem egyedül a mi érdekünk, és tudjuk, hogy ezt odaát is tudják, az elszakított terü­leteken, hogy ezt a neopatriotizmusnak neve­zett gondolatot, amellyel itt az ifjú magyar­ság lelke tele van, a trianoni mesgyén túl is értik. Mert nemcsak a bérceket vesztettük el mi, akik a rónákon lakunk, hanem azok, akik a bércek között laknak, elvesztették a rónákat.» Így érthető ez a gondolat. Hogy ne egy magyar emberre hivatkozzam, hanem a kisebb­ségi kérdésnek egyik elsőrendű európai hírű reprezentánsára, Simanra, nézzük, mit mond ő a népek együttéléséről. Azt mondja (olvassa): «Ahol a népek évtizedek óta egymás mellett, egymás között élnek, a nemzeti kultúra mellett egy darab közös kultúra is keletkezett. Látjuk azt, hogy a nemzet mellett, mint népi közösség mellett, a nemzet fogalmának egy másik for­mája is kialakult, ami által az összetartozan­dóság . fontos alkotóelemei létesülnek.» Meg­állapítja, hogy különösen a magyar és & né­met, valamint a szláv, a tót nép között áll fenn ez a lelki közösség, tradíció, amelyről szó van. Amikor ennek az új Hungáriának — leg­alább is ezen cím alatt jelentek meg — a ter­vei, körvonalai megírattak, elhangzottak, erre nagyon sok helyről érkezett visszhang. E visszhangok közül csak egyre, a legaktuáli­sabbra kívánok utalni. A Deutsche Eödera­lísche Korrespondenz azt írta, hogy az ezeréves Magyarországnak az ezeréves határai között adott feladata lényegileg ugyanaz, mint az, amelyet Németországnak egész Közép-Euró­pára nézve kell megvalósítania: összefoglalni és vezetni, mint primus inter pares. Minthogy az idő sem engedi, nem akarok messzire elkalandozni, de tény az, hogy azok az emberek, — mint Pribicsevics, Hlinka, Maniu — akik mindig nagy erővel dolgoztak a magyar uralom ellen és ez ellen vezették népüket, azok ma égnek meredő hajakkal áll­nak az égő romok között, és ha nem is beszél­nek talán még úgy, amint ahogyan szívükben éreznek, de érezni politikájukból, szavaikból, taktikájukból, hogy nagyon is tudják ezen

Next

/
Thumbnails
Contents