Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-207

Az országgyűlés képviselőházának 207. ülése 1933 július U-én, kedden. 511 latlan kizsákmányolását, amelyet a bányaiparban tapasztalunk, nem lenne szabad egy percig sem tűrni, ha van ia t. többségben nemzeti érzés, minthogy ezek a bányászok a nemzetnek éppen úgy tagjai, mint mi mindannyian. Fel kell lázadnia az ember érzésének annak láttán, amit az egyes bányatelepeken a munkaerő kizsákmányolása tekintetében a mai időkben tapasztalunk. Méltóztassék megengedni, hogy a szerencsétlenségekről is beszéljek. Mindezek, tehát a profithajhászás, a tőke eredményének, hozadékának elharácsolása, a szélsőségig menő takarékoskodás, amikor a munkaerőről és az anyagról van szó, idézik azután elő a bányaszerencsétlenségek legtöbbjét. Hozzájárulnak ehhez a munkások siralmas munkabérei, rettenetesen rossz lakás-, ruházkodási és táplálkozási viszonyai, amelyek együttvéve okozzák, hogy Magyarországon olyan gyakoriak a bányaszerencsétlenségek. Időközönkint megrázza a közvéleményt egy-egy ilyen bányaszerencsétlenség hire, a lapok hasábokat írnak erről, mint ebben a most még aránylag szerencsés kimenetelű solymári esetben is a lapok hosszú hasábokat írnak arról, hogy mi történt, hogyan történt. A vizsgálat megindul, a (hivatalos közegek mind megjelennek a szerencsétlenség színhelyén, kezdik kutatni, vizsgálni, mi is az oka a megtörtént bányaszerencsétlenségnek. Egy ideig

1 hallgat erre a közvélemény, de végül a lapok is elfáradnak, a közvélemény is elfárad, jön a fásultság, már senki sem beszélj erről és lassan a homokba fut az egész vizsgálat és a bányabirtokosok ugyanúgy csinálják a dolgaikat, mint a szerencsétlenség^ előtt. Legyen szabad a Ház figyelmét felhívnom valamire. Az elnök úr ma valamennyiünk érzését tolmácsolva, igen megható, igen szép szavakat talált annak a szerencsétlenségnek jellemzésére, amely Solymáron történt, ahol tizenegy munkás rekedt a bányában és ezek közül 86 órai élet-halálküzdelem után kilenc mégis megmenekült. Ne méltóztassanak egy percig sem gondolni, hogy ünneprontó akarok lenni azzal, amit mondok, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem ez a legnagyobb szerencsétlenség, amely a legutóbbi évtizedben történt. Csak nagyon feledékenyek vagyunk és hamar elfelejtettük azt, hogy 1932 decemberében ennél sokkal súlyosabb bányaszerencsétlenség történt Mányokon, ahol tizennégy ember égett el a bányában, szénporgyulladás következtében. Beszédem elején már kifejtettem, hogy a szénporrabbanás ellen igenis van óvószer: az állandó szellőztetés és a ibánya levegőjének állandóan nedvességben tartása. Ezt ott mind elmulasztották. Megindult a vizsgálat annak a megállapítására, hogy mi okozta ennek a tizennégy szerencsétlen bányásznak a halálát és a vizsgálatot vezető közegek nagyhangú nyilatkozatokat tettek. Az eredmény azonban az volt, hogy a közvélemény elfelejtette azt és napirendre tértünk felette. Most pedig, amikor megtörtént a másik nagy szerencsétlenség Solymáron, mindenki ijedten kapta fel a fejét: mi az, ma, a kultúrának, a civilizációnak ebben a korszakában az is előfordulhat, hogy mélyen a bányában ennyi bányász lent rekedhet és aligalig van mentség a számukra? Mint minden alkalommal, a mányoki szerencsétlenségnél is szabályszerűen megjelentek a bányahatóság és a pénzügyminiszter úr közegei. Vizsgáltak és kutattak, de mind a mai napig sem az érdekelt bányamunkások, sem a KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XVIL közvélemény, sőt talán még maga a miniszter úr sem kapott jelentést arról, hogy mi is történt 1932 december 28-án ebben a bányában és kinek a hibájából, kinek a mulasztásából égett cl ott mint eleven fáklya, tizennégy ember, tizennégy bányász, akiknek legtöbbje családos, gyermekes volt. Amikor ott a szerencsétlenség megtörtént, azt mondták a bányászoknak, hogy a vállalat gondoskodni fog a szerencsétlenül jártak hátramaradottairól. (Felkiáltások a ®zélsőbaloldalon: Majd!) Ez a gondoskodás csak a naiv és hiszékeny sajtóban történt meg. A sajtó kötelességszerűen regisztrálja azokat a híreket, amelyeket kap. Távol áll tőlem az a szándék, hogy a sajtót ebben a vonatkozásban bántsam, csak megemlítem, hogy a sajtóban benne volt ugyan, hogy gondoskodás fog történni ennek a tizennégy szerencsétlenül elégett bányásznak a hátramaradottairól, a valóság azonban az, hogy alig száradtak fel a könnyek az özvegyek és árvák szemein, jött a térmester az igazgatóságtól egy felszólító levéllel, hogy a lakásból menjenek ki, mert arra szüksége van a vállalatnak új áldozatok számára. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon; Gyalázat!) Kilökték őket a lakásokból és ma a bányatársaság által nekik juttatott csekély segélyből kénytelenek tengetni életüket> A lakásból kitették őket, mert kell a lakás azoknak, akik a szerencsétlenül jártak helyébe jönnek. Ami ebben az esetben a legjellemzőbb, az az, hogy — mint már mondottam, — a mai napig sem hallottunk még jelentést arról, hogy kinek a hibájából történt ez a szerencsétlenség. A még aránylag enyhe kimenetelű solymári bányaszerencsétlenséggel kapcsolatban, minthogy az nagyon megrázta a közvéleményt, mindenekelőtt egyet kell megállapítani, azt ugyanis, hogy ^bányahatóságok a szerencsétlenséget megelőzően nem tartottak vizsgálatot. Hiszen ha vizsgálatot tartottak volna, megállapíthatták volna, hogy annak a vízzel telített bányának a közvetlen szomszédságában bányásztak, amelyet állítólag másfél vagy két méteres betonfallal zártak el. Ma végre az egyik hivatalos személy dadogva nyilatkozik és azt mondja, hogy a vállalat még sem hagyhatta ott a bányaértékeket, vagyis azt a szenet, amely ott található, ki kellett bányásznia onnan. Rendben van. En sem mondom, hogy hagyják ott a szenet. De ha van Magyaronszágon szigorú bányahatósági felügyelet, akkor addig, amíg a bányahatóság szigorú előírásokkal le nem rögzíti őket egy bizonyos művelési módhoz, addig ott bányát művelni nem volna szabad. Nem lett volna szabad tűrni azt, hogy az a betonfal egymagában álljon, hanem azt vassal, sínekkel és más egyébbel kellett volna kiducolni, hogy bármi történik is," bármilyen tektonikus elmozdulás, az a víztömeg ne zúdulhasson ezekre a szerencsétlen bányászokra. Elismerem, hogy a mentőakció gyorsan indult meg, azonban — amint minden ilyen esetben történni szokott, — az emberi leleményesség volt az, amely ezeken a bányászokon segített. Itt az ország színe előtt nem csekély büszkeséggel mondom, hogy két proletárvezérünknek: nevezetesen Maráczi Isttvánnak és Albrecht Vencelnek, az ő ügyességüknek, szervezőképességüknek és leleményességüknek tudható be az, hogy az a kilenc ember a bányából élve kiszabadult. Méltóztassék elképzelni, mit jelent az, több száz méterrel a föld alatt, 86 órán át, sötétségben, kézzel 80 métert előremenni, tör77