Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-205

Az országgyűlés képviselőházának 205. ülése 19oS június 27-én, kedden. m hozzáfűzni azokhoz a felszólalásokhoz, amelye­ket itt hallottunk és kérem az igen t. Házat, hogy a zárszámadásról szóló javaslatot tudo­másulvenni méltóztassék. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Az előadó úr nem kíván szólani. Szólásjoga többé senkinek sincs, a tanácsko­zást befejezettnek nyilvánítom. Következik a határozathozatal. Kérdem a t. Házat, méltóz­tatnak-e a zárszámadási bizottság jelentésében ' foglalt javaslatokat elfogadni és a kormány­nak a felmentvényt megadni? (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik igen­nel szavaznak, szíveskedjenek felállni. (Meg­történik.) Többség. A Ház a zárszámadásvizs­gáló-bizottság jelentésében foglalt javaslatot elfogadja, a felmentvényt a kormánynak meg­adja, a jelentést tárgyalás és hozzájárulás cél­jából a Felsőházhoz teszem át. Most pedig előterjesztést teszek a t. Ház­nak legközelebbi ülésünk idejére és napirend­jére nézve. Javaslom, hogy a Ház legközelebbi ülését holnap délután 5 órakor tartsa és an­nak napirendjére tűzze ki a Rómában kelt magyar-olasz légiforgalmi egyezmény becikke­lyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalását. (Zaj a baloldalon.) Szólásra következik? Petrovits György jegyző: Griger Miklós! Griger Miklós: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Akik eddig azt hitték, hogy a törvényes király­ság helyreállításának a magyar törvényhozó testületben csak kevés lelkes és meggyőződé­ses híve van, azok az országgyűlés mindkét há­zában elhangzott felszólalásokból meggyőződ­hettek véleményük tarthatatlanságáról. Ma már mindenki világosan látja, hogy a magyar jogfolytonosság nem tudományos absztrakció, nem szentimentális lelkek bánatos nosztalgiája, hanem önérzetes, ibátor és céltu­datos politikusok hitvallása és azt hiszem, nem mondok ujágot, (ha kijelentem, 'hogy a magyar nemzeti közvélemény tekintélyes része azt kí­vánja, hogy az egyelőre pártonkívüli legiti­mista képviselők külön pártban tömörüljenek a legitimizmus vezéreszméje, azon eszme kö­rül, amely csillag gyanánt ragyog az elsöté­tült magyar égboltozaton. Megvallom egészen őszintén, hogy ez a gondolat az én lelkemben is már régen felme­rült, azonban nemcsak én foglalkoztam ezzel a kérdéssel,^ hanem politikai barátaim is. Jó lé­lekkel állíthatom, hogy majdnem minden ösz­szejö vetélünk alkalmával szóbakerült ez a kér­dés. Az egyik azt mondotta: az, amit mi legi­timizmusnak nevezünk és ami igazi magyar műnyelven jogfolytonosságot jelent, nem párt­ügy, hanem az egész magyar nemzet história'. légköre, ez nem lehet egy párt privilégiuma, hanem természetes atmoszférája a magyar nemzetnek. A másik így okoskodott: Az alkotmány hű­ség gondolatát nem szabad kisajátítani egy pártnak sem, mert ebben a gondolatban minden irányzat találkozhatik, a konzervatívok, a li­berálisok, sőt a radikálisok is, szóval mind­azok a politikai irányzatok, amelyek törvényes alapon állanak és eszméjük megvalósítására törvényes eszközökkel küzdenek. A harmadik így argumentált: az örökös király személyét nem foglalhatja le a maga számára egyetlen párt sem, mert hiszen a monarchának két nagy előnye a következő. Az egyik az, hogy meg­kíméli a közéletet az elnök-, illetőleg az ál­lamfőválasztással járó korrupciótól és válasz­tási izgalmaktól, a másik pedig az, hogy a mon­archiában egy a pártokon felülálló, minden párttól független hatalmi tényező létezik, ami különösen ott, ahol hevesek a pártharcok, csil­lapítótag és megnyugtatókig hat a pártküzdel­mekre. A negyedik így argumentált: mindaz az ellenszenv, amely a legkülönbözőbb okokból a legitimistapártot terhelné, — már pedig a pártharcokkal együtt jár az, hogy minden párt, ha,nem is gyűlöletes, de nem is rokonszenves a többi pártok .szemében, — esetleg közvetve magát a királyt terhelné. Nagyjában így gon­dolkoztak erről a kérdésről azok a képviselők, akikről a miniszterelnök úr a minap a Felső­házban úgy nyilatkozott, hogy hatalomra vá­gyó emberek, akik a nemzetnek lelki harmóniá­ját akarják megbontani. Még a vérmesebbek és az úgynevezett intranzigensek sem törtek lándzsát a külön pártalakítás mellett és merem állítani, hogy odaadóbb lélekkel szolgálták a nemzeti egység gondolatát, mint Gömbös mi­niszterelnök úr, aki a nemzeti társadalomban szinte állandósítani akarja a politikai harcot és küzdelmeket. (Ellenmondások a jobboldalon. — Csizmadia András: Ez tévedés! — Zaj a jobb­oldalon.) Hát miért tartják a gyűléseket? Ál­landósítani akarják a pártharcokat. (Csizma­dia András: Ez tévedés! — Jánossy Gábor: A magyar széthúzást akarja megszüntetni!) Erre nem felelhetek, még pedig azért nem, mert ak­kor tulajdonképpeni tárgyamat nem tudnám kifejteni. Szóval a legitimista politikusok, értem a pártonkívülipolitikusokat, idegenkedtek a kü­lön pártalakítás gondolatától, amiben az emlí­tett okokon kívül lényeges része volt Bethlen István gróf politikájának. A nemes gróf ugyanis a szfinksz szerepét játszotta a király­kérdésben, aminek következtében mindkét irányzatot titokban a magáénak vallotta. Neki fütyült a jogfolytonosság és neki fütyült badkirályválasztás is, hiszen olyan ügyesen ke­zelte a királykérdést, hogy még Apponyi Al­bert is úgy nyilatkozott, hogy az a korlátlan szabadság, amellyel ügyünk szervezkedése kö­rül a kormány részéről találkozunk, olyan je­lenség, amely bizalmat keltő. A húszas évek lázas, viharos hangulatának lecsillapodása után tehát az évek múlása és Bethlen István elodázó taktikája következtében a királykérdésben a Treuga Dei bizonyos szélcsendje következett be, amely az említett okokból eredő belátáson kí­vül nem feszítette olyan pártalakulás vitorláit, amely a királykérdés legitimista megoldását tűzte volna programmjának élére. Ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök úr ragadta ke­zébe a kormányt. A legitimizmus akkor majd­nem opportunisztikus volt, mert hiszen magam­ról tdom, hogy szinte közelharcot kellett foly­tatnom legitimista vezérférfiakkal ama véle-; menyem indokolásával, hogy a bemutatkozó Gömbls-kormánnyal szemben a restauráció kér­dését fel nem vetni lehetetlenség. Gömbös mi­niszterelnök úr is jóidéig ügyesen kezelte a királykérdést, például egy szóval sem árulta el, hagy konokul ragaszkodik szabadkirályvá­lasztó álláspontjához, aminek következtében sok legitimista politikusnak lelkében is az a remény ébredezett, hátha a királykérdésre vo­natkozó álláspontját is revízió alá fogja venni, sőt mivel egy nyelvbotlás következté­ben ajkairól ez a szó csúszott ,M: «a király », az örökös királlyal kapcsolatban, ebből már sokan azt következtették, hogy: íme Gömbös Gyula a királykérdés közjogi vonatkozását^ a maga részéről elintézte. Annyira sikerült fél-

Next

/
Thumbnails
Contents