Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-193

26 Az országgyűlés képviselőházának % zik mindaz okra az elvi kérdésekre, amelyek jelentik a magyar hadsereget, tehát: védőrendszer, létszám, szolgalati idö, fegyverkezés és költség-vetés. Ez különben is fel van véve programmokba, a magam szerény véleménye szerint azonban ilyen nagy kérdéseket nem a detailok hosszas letárgyalásával lehet elintézni, hanem elvi deklarációkkal (Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Ha ebben a négy-öt kérdésben, amelyet az előbb említettem, megegyezés jönne létre az elvek tekintetében, a leszerelési konferencia sikerrel fejezhetné be munkáját. Ha azonban a konferencia résztvevői továbbra is aprólékos, kis formulákon törik a fejüket, ez a leszerelési konferencia sohasem fogja befejezni működését és főleg, ami a legnagyobb hiba lesz, ez a leszerelési konferencia nem. fog eredményről beszámolni tudni. A vita folyamán szó volt a régi és az új hadseregről, és Farkas Tibor igen t. barátom a régi hadsereg mellett szállt síkra, nézetem szerint teljes jogosultsággal, bár én azt hiszem, hogy félreértésnek esett áldozatul, mert amikor az előadó úr a m. kir. honvédségnél kiemelte, hogy az közelebb éli a nemzethez, akkor elsősorban ennek a honvédségnek magyar-' ságára gondolt. A cs. és kir. hadsereg katonai kvalitás szempontjából kívánnivalót nem hagyott hátra. Én világtörténelmi tanulságok, hosszas megfigyelések és kutatások után meg kell, hogy állapítsam, hogy az adott komplikált köziogi gazdasági és politikai helyzet mellett tökéletesebbet alig- lehetett volna produkálni, mint a császári és királyi hadsereg volt. Hogy ennek a hadseregnek szelleme katonai szempontból elsőrangú volt, az meg van állapítva. Állítom, hogy a világtörténelemnek egyik legkiválóbb és legjobban megszervezett hadserege volt, (Ügy van! Ügy van!) újból hangstilyozom azonban: az adott körülmények között. Mert könnyű hadsereget szervezni olyan államban, amelyben egy a nemzetiség, amelyben nincsenek vallási és nemzetiségi problémák. (Ügy van!) De ebben a volt császári és királyi hadseregben az összmonarchiáriak minden nemzetisége képviselve lévén, — magam tudom, aki egy brigádnak voltam a vezérkari tisztje — három vezényleti nyelven kellett diszponálni: magyarul, németül és horvátul. Emlékszem, amikor egyszer Ludendorfí őexcellenciájávai voltam egy tárgyaláson és ő azt mondotta: «Ne hasonlítsa ön össze a német hadsereget az osztrák-magyar hadsereggel». Az volt a válaszom: «Igenis, nem hasonlíthatom össze, mert sokkal nehezebb nekünk ezt a hadsereget vezetni, mint az önökét*. A császári és királyi hadseregnek tisztelet, a császári hadseregből átvettük, amit a magyar viszonyok közt applikálni lehetett és nem vettünk át rossz árut, hanem csak jót. Mert én mégegyszer hangsúlyozom, kiválónak tartottam, kiválónak a honvédséget és kiválónak a császári és királyi Landwehrt is. Mégis mi a helyzet ebben a magyar királyi honvédségben, amelynek ma minisztere vagyok? Ez a honvédség a nemzeté. (Ügy van! Ügy van!) Ez olyan hadsereg, amely teljes egészében osztja a sorsközösséget a nemzettel, amelynek lelkülete teljesen egyezik a nemzet lelkületével. Ez olyan honvédség, amely százpercentesen magyar, sőt hozzáteszem, százpercentesen tudia kiélni a maga magyarságát, ami annakidején még a honvédeknek sem volt lehetséges. (Ügy van! a közénen.) Ma a magyar alkotmányra ... (Kun Béla: Húsz évvel ezelőtt be193. ülése 1933 június 6-án, kedden. szeltek volna így! — Zaj a jobboldalon. — Kun Béla közbeszól.) T. képviselőtársam, erről a kévdésWU én már 1

912-ben tartottam előadást. (Ktin Béla: Es 1931-ben is ezt mondotta a miniszterei nők úr! — Zo.i — Elnök csenget.) Ez a honvédség ambicionálja, hogy a magyar szellemnek reprezentánsa legyen. Ambicionálja, hogy a magyar történelemnek részese legyen. Ez a honvédség ambicionálja, hogy fegyelemben, kiképzésben, bármilyen kicsi a száma, elsőrangú legyen. És ez a honvédség tudja, hogy bármilyen kis méretben, mégis csak eszköze a történelemnek és kizárólagosan a magyar történelemnek akar rendelkezésére állani. Volt olyan fölfogás is, hogy a háborús tanulságokat nem vontuk le, sőt a világháború előtti tanulságokat sem vontuk le. Vita volt Práter igen t. képviselőtársam és Malasits képviselőtársam között. Erről a kérdésről kötetek és könyvtárak íródtak és jelentek meg. Azt hiszem, nem hivatásom ebben a kérdésben állást foglalni, mert nem is lehet még megállapítani, hogy a hadsereg tekintetében, vagy más szempontból kik azok, akik mulasztást követtek el, ós kik azok, akik előrevitték a dolgokat Tény az, hogy közjogi helyzetünkből kifolyólag örökös vita volt, sokszor, mai szemmel nézve kis dolgok felett, az akkori viszonyok szerint elvi kérdések felett. A történelmi megbírálásoknál nézetem szerint egyáltalában nem lehet közvetlenül összehasonlítani a mát a múlttal, mert mindenki annak a periódusnak, annak a korszoknak gyermeke, amelyben éppen él. Amit annakidején helyeseltünk, azon ma talán mosolygunk, és azok. akik utánunk jönnek, valószínűleg bennünket fognak kicsinyességgel vagy más vádakkal illetni. Én tehát ennek a kérdésnek taglalásába nem bocsátkozom, mert tény az, hogy a jó katonának és a jó hadügyminiszternek, különösen a régi értelemben vett jó hadügyminiszternek egy kötelessége volt: sokat követelni, a politikusok pedig valószínűleg annyit adtak, amennyit adhattak. Itt tehát a középúton van az igazság. Igaz, hogy azok a nemzetek, amelyek nagy hadseregekkel rendelkeznek. — ez nekem elvi álláspon| tom — mindig a békében döntik el saját sorsukat. Amennyit egy nemzet előre lát, amilyennek látja a perspektívái, amilyennek látja alakulását a történelemnek: végeredményben az a fontos. Ezért szükséges, hogy minden önálló életet élő nemzetben olyan általános, mindenki által helyeselt közvélemény alakuljon ki bizonyos elvi kérdésekben, amelyek a nemzetet állandóan helyes irányban tartják. Ez az az iránytű, amelyet minden politikai változás esetén is be kell tartani. Szó volt arról is, — hiszen inkább csak detailokat méltóztattak említeni, kivéve a leszerelési kérdést, amelyet én is fontos elvi kér. désnek tartok — hogy a katonatisztek és polgári tisztviselők fizetése között nagy a diszparitás. En azt az elvi álláspontot képviselem, hogy a két fizetéskategóriát nem is lehet összehasonlítani. A fizetések a szolgálat mineműségéhez igazodnak, és nagyon rossz ^szolgálatot tennénk a köznek, ha a nagyszerű harmóniában élő tisztviselői és tisztikar közé éket vernénk azáltal, (Ügy van! jobbfelol.) hogy hangortatnók hogy az egyiknek jobb a fizetése, mint a másiknak. Ez körülbelül ugyanaz a kérdés, mint amikor egynéhányan méltóztattak rámutatni, hogy a tiszti és a legénységi rokkantdíjak között vannak bizonyos differenciák. A helyzet az, hogy a katonának bizonyos pótdíjai vannak, amelyeknek révén tényleg