Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-196
152 Áz országgyűlés képviselőházának 196. ülése 1933 június 9-én, pénteken. volna a helyzete a parlamentben és az országban, mint a jelenlegi kormánynak és mert tudom azt is, hogy az a szerep, amelyre a miniszterelnök úr vállalkozott, egyike a legnehezebbeknek. De, bocsánatot kérek a miniszterelnök úrtól, ha teljes; tisztelettel mégis azt jegyzem meg, hogy tulajdonképpen ő önmagának nehezíti meg ezt a szerepet azáltal is, hogy miniszteri székének elfoglalása óta, úgylátszik, mintha némely nagyfontosságú kérdésben megváltoztatta volna felfogását. Én úgy látom, hogy a kormány viselkedése, cselekvései nem fedik mindig, minden alkalommal a régi Gömbös Gyulát és a kormány nem halad az ő nyomaiban, aki — hogy csak egy példát hozzak fel — amidőn a kormányzás gyeplőit a kezébe vette, úgy állt a közönség előtt, mint olyasvalaki, aki a kartellek túltengésének és az ebből eredő túlkapásoknak ellensége, ellensége azoknak a kartelleknek, amelyek még most is állandóan éreztetik káros hatásukat úgy a fogyasztók, mint a termelők széles rétegeire. Nem tagadom, hogy vaskezet vártunk és reméltünk, de nagy csalódás ért bennünket akkor, amikor a vaskéz erős csapása helyett a selymes kéz lágy simogatását észlelhetjük olyanokkal szemben, akik tulajdonképpen túlerejüknél fogva már maguk is kivételes helyzetben vannak. Fájdalmasan és idegenül érint bennünket az is, hogy amikor mindanyian, még a kormány is, állandóan az ország agrárjellegét emlegetjük, és azokat a súlyos nehézségeket, amelyekben az agrártársadalom vergődik, ugyanakkor a kormány olyan politikát folytat, amely nem mér mindig egyforma mértékkel és az erősebb erejét nem használja fel a. gyengébb erősítésére. Előttem úgy tűnik fel a dolog, mintha a miniszterelnök urat bizonyos tekintetben elérte volna annak a hangosan beszélő ellenzéki politikusnak a sorsa, aki hatalomrajutásakor kénytelen — legalább is bizonyos mértékben — megalkudni önmagával, ez pedig bizony sorvasztólag hat arra a bizalomra, amelyre talán soha, semmiféle kormánynak nem volt nagyobb szüksége, mint a miniszterelnök úr kormányának. A miniszterelnök úr a régebbi időben, bemutatkozása alkalmával is, többek köpött igen erős szociális érzékének adtai tanúbizonyságát, és a modern közgazda elveit vallotta. Ezáltal tagadhatatlanul igen nagy népszerűségre tett szert, úgy látom azonban, mintha azóta egyikmásik esetben a _ régi liberális közgazdasági politika álláspontjára helyezkednék és elfelejteni látszanék azt, hogy ennek a politikának az ideje bizony már lejárt. Ne csodálkozzék tehát a miniszterelnök úr ilyen körülmények között, ha >aj bizalom vele szemben, — legalább is az én részemről — nem növekszik, hanem fogyatkozóban van és azt hiszem, hogy az ő .szerepe, napról-napra, ez által mindig nehezebbé és nehezebbé válik. Tisztelt Ház! Kötelességemnek tartom, hogy rámutassak egy körülményre, amely engem^ különösen nagyon aggaszt. Ez az a bejelentés, amelyet a miniszterelnök úr a költségvetési vita alkalmával mondott beszédében ezekkel a szavakkal fejezett ki (olvassa): «A 1931:XXVT. te. hatálya nemsokára lejár és ennek f tárgyalásánál a kormány egy javaslatot szándékozik tenni olyan felhatalmazás elnyerésére, amely képessé teszi a racionalizálás keresztülvitelére*. En ebben egyrészt kísérletet vagy szándékot látok a törvényhozó hatalom egyik tényezőjének elsorvasztására, másrészt pedig úgy érzem, mintha a miniszter úr túlmenne azon a határon, amelyet az 1931: XXVI. te. szelleme kifejezésre juttatott. En, aki csak alkotmányosan tudok gondolkozni és érezni, már előre tiltakozom ez ellen az esetleges elhatározás ellen és nagyon kérem a kormányt, méltóztassék ezt az elgondolását, vagy esetleg már elhatározását rekonszideráció tárgyává tenni, mert valóban nem érdemli meg ezt ez a nemzet, amely a legsúlyosabb helyzetben, a legnagyobb viszontagságok közepette körülvéve szenvedésektől és izgatóktól, mindig megőrizte alkotmányos felfogását és guvernamentális érzését. T. Képviselőház! A kormány külügyi politikájára vonatkozólag néhány megjegyzést szeretnék tenni. Azt tartom ugyanis, hogy a minket fenyegető veszélyek közepette, akármit mondjon is a külügyministzer úr, végre egy határozott külügyi politikához kellene fognunk, mert akármennyire gyengék, akármennyire elhagyottak és akármennyire kicsinyek is vagyunk, még sem szabad magunkat teljesen a. kontempláció és a platonizmus szerepére kárhoztatni, mert hiszen mindannyian tudjUK, hogy a néma gyerek szavát még az édesanyja sem érti meg. A kormánynak tudnia kellene, hogy nemcsak Magyarország, hanem egész Európa érdeke volna ma egy, a Duna-medencében kifejlesztendő államszövetség keletkeztetése, amelyben nekünk feltétlenül helyet kell foglalnunk, hacsak nem akarjuk a Mohamed koporsójának szerepét vállalni. Azt hiszem, hogy a kormánynak egész energiáját és minden aktivitását e cél elérésére kellene koncentrálnia, mert hiszen az a bizonytalanság, amely a külügyi politika vezetésében megnyilatkozik, nézetem szerint oka annak, hogy eddig még azokat a közgazdasági előnyöket, amelyeknek érdekében bármely irányban érdemes volna orientálódi, nem tudtuk megszerezni. Az a faktum, hogy Olaszországgal barátságos viszonyban állunk, számunkra tényleg megbecsülhetetlen tény, mert állandóan nagy megnyugvást vált ki belőlünk. Nézetem szerint nem szabad és nem lehet itt meg'állanunk, mert ennek a hatalmas államnak a jóindulata egyedül sémi politikailag, sem közgazdaságilag nem elegendő arra, hogy ez a csonka ország új életre kellhesseu. Meg kell értetnünk az összes nagyhatalmakkal, hogy Magyarország nem élheti tovább annak a csonknak az életét, amelynek életmegnyilvánulása csak reflexmozgásokból áll. (Ügy van! Ügy van!) Meg kell értetnünk az egész naigyantanttal azt is, hogy az ő bölcseségétől várjuk nemcsak az iniciativát a Duna medencéjében megindulandó alakulási proceszszust illetőleg, hanem arra nézve is, hogy valamiképpen megértesse a kisantanttal, hogy a revíziónak az ő részéről való kezdeményezése nem jelentene az ő szempontjából semmiféle kapitulációt; ellenkezőleg jelentené a középeurópai államok között egy egészséges atmoszféra keletkezését, amely éppen a kisantant szempontjából a legnagyobb vívmány lehetne nemcsak azért, mert nyugalmat teremtene Európában és megszüntetné azt a forrási processzust, amelyben élünk, hanem különösen azért, mert ezáltal létrehozhatná azt a kölcsönös megértést, amely nélkül semmiféle fejlődés egyáltalában el nem képzelhető. Ez az elgondolás teszi szükségessé és nézetem szerint kötelességévé mindnyájunknak kivétel nélkül, hogy necsak halkan, félénken én suttogva, haneim határozottan, energikusan és önérzetesen foglalkozzunk az úgynevezett ki-