Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 174. ülése 1933 május 4-én, csütörtökön. 75 jába szabad állítani. Mindketten ugyanazt akarjuk. A kérdés, amelyet felvetek, a következő: én is azt mondom, hogy a magyar adósságok terhe elbírhatatlan, vállalkozom azonban annak bizonyítására, hogy ez a gyógyszer először rosszabb a betegségnél, másodszor hogy a magyar adósságtehernek csökkentése más eszközökkel önmagától meg fog oldódni, vagy legalább is helyes kormányintézkedésekkel meg fog oldódni. (Sándor Pál: Ezt már nem írom alá! — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Inflációval — és ezt Sándor Pál t. képviselőtársamnak válaszolom . . . (Sándor Pál: Senki sem akar inflációt!) Bocsánatot kérek, fizetőeszközeinknek 50%-kal való emelése (mindenesetre infláció. (Sándor Pál: Ezt én sohasem akartam!) Ez lehet egy helyes infláció, de mindenesetre infláció. (Sándor Pál: Nálunk kevés a bankó, az a baj!) Mélyen t. Képviselőház és t. képviselőtársam, az infláció kérdésében nem nekünk kell a 'külföldtől tanulnunk, hanem tulajdonképpen a külföld tanulhatna tőlünk. (Mozgás a baloldalon. — Kassay Károly: Az igaz!) Ennek a kérdésnek magas iskoláját mi végigcsináltuk. Az Angliára és Amerikára való hivatkozás két okból helytelen. Először, mert e két ország (Egy hang jobb felől: Van aranyuk!) — én a komplikáltabb okokra akarok kitérni, t. Ház — ipari és mezőgazdasági •munkásságának életszínvonala elbírja azt a redukciót, amelyet ez az infláció rájuk nézve jelent. A magyar munkásosztálynak és a magyar fixfizetésből élő osztálynak ilyen tartaléka nincs, tehát, ha mi inflációval jövünk, azonnal kénytelenek lennénk az összes fixfizetésűeknek és a munkásosztálynak jövedelmét megfelelően emelni, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) ezzel pedig az inflációnak értéke tulajdonképpen már majdnem nullára csökkenne. Két maradandó eredménye lenne ezeknek az inflatorikus intézkedéseknek. Az egyik az, hogy a nemzet megtakarításából félretett körülbelül másfélmilliárd pengő elvesztené értékét, vagy értékében csökkenne. Azt hiszem,'ez nem olyan cél, amelyet bárki is komolyan ajánlani merjen, aki meggondolja, hogy milyen szociális pusztításokat vitt végbe az a körülmény, hogy a nemzet megtakarításai nullára devalválódtak egy infláció folytán, amelynek még tíz éve sincs. A másik maradandó eredménye az inflációnak az lenne, — és itt térek rá arra a vitára, amelyre angazsáltak — hogy az adósságok terhe az inflációval automatikusan csökkenne. Már most az a kérdés, hogy ezt az eredményt, amelyet én is kívánok, nem lehetne-e más úton elérni. (Egy hang a jobboldalon: Dehogy nem! — Halljuk! Halljuk! balfelől.) Állítom, hogy ezt az eredményt más úton is el lehet érni. Külön foglalkozom ebből a szempontból a külföldi és belföldi adósságainkkal. {Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Külföldi adósságaink szempontjából mindenekelőtt a dollárnak és a fontnak értékcsökkenése inkább kedvező körülmény, mert hiszem és remélem azt, hogy sem a belföldi, sem a külföldi bíróságok nem fogják az úgynevezett aranyklauzulát alkalmazni. Hiszen erről a kérdésről már angol újságban is olvasunk, hogy ők sem alkalmazzák, mert különben, ha fenntartanák azt a klauzulát, amelyet a dollár mellé mindig odatettek, hogy: «in its present wight and fineness», vagyis «jelenlegi finomságában és aranytartalmában», akkor az egész amerikai intézkedésnek semmi értelme sem lenne. Az amerikai intézkedés azonban tényleg az ottani farmerosztály megsegítésének szándékából fakadt vagy legalább is ebben volt egyik főmotívuma, tehát az aranyklauzulát valószínűleg nem fogják alkalmazni. Ebben az esetben pedig az értékcsökkenés a javunkra esik. De ez nem minden. Ma már azt kell mondanom, hogy az egész világ, tehát a reánk nézve legfontosabb hitelező államok közvéleménye is, be vani állítva azokra az igazságokra, amelyeket én itt ebben a Házban huszadszor már nem akarok elmondani, — nem én mondtam el tizenkilencszer, de elmondták már mások is — hogy lehetetlen fenntartani ezt a rendszert akkor, amikor az arany — hogy úgy mondjam — nem tartotta be a játékszabályokat; mert hiszen a hitelrendszer szabad érvényesülése a XIX. században azon a játékszabályon alapult, hogy az arany az értekében nem változott, vagy ha változott, értékéből lassan és kontinuusan veszített. Az arany azonban — ha szabad azt mondanom — illetlenül viselkedik az utóbbi években; egy ellenmozdulatba csapott át, aminek folytán; az adósságok reális terhe körülbelül a kétszeresére emelkedett minden adósra nézve, de a kétszeresnél magasabbra emelkedett azon adósokra nézve, akik az aranyat, a dollárt mezőgazdasági invesztíciókba fektették bele. (Ügy van! a jobboldalon.) Azt mindenki tudja, — sohasem fogjuk ennek elismerését papíron kapni — hogy nem lehet abból a földből háromszor annyi termést kihozni, tehát nem lehet, ha egy gazda holdanként egy métermázsa kamatteherrel kalkulált, három métermázsát kamatterhének teljesítésére fordítani. Én tehát állítom azt, — és ebben, remélem, nem vagyok túlságosan optimista — hogy a hitelező államok megértéséből, ha nem is általuk aláírt, de általuk tűrt megegyezés folytán külföldi adósságaink terhe úsey a kamatok tekintetében, mint a tőke tekintetében rendkívüli mértékben csökkenni fos:, illetőleg csökkenthető lesz, hogy magamat jól fejezzem ki. És itt szembe kell szállanom már a külföldre való tekintettel is Eckhardt Tibor t. képviselőtársam előadásával, aki azt mondotta, hogy mi semmit sem tudunk fizetni. Kérem, különböztessünk. Ő ennek az állításnak igazolására devízahelyzetünket vette elő, mint érvet. Én is azt mondom, hogy devizában mi jelenleg egy fillért sem tudunk fizetni, és az igazságnak ezt a részét aláírom. De nem szabad a kapitalizmus bázisáról aninyira letérnünk, hogy azt mondanók, hogy mi magyar pengőben sem tudunk semmit fizetni. Végre Is redukálódnak azok a kamatok, éppen a pénzügyminiszter úr jóvoltából, szintént az ő gyors energiáját mutató intézkedéssel. Két hónap sem telt el hivataloskodása alatt, ás már 5%-ra csökkentette a hosszúlejáratú típusok kamatát, és legutóbbi intézkedésével két és félszázatokkal csökkentette a rövidlejáratú típusok kamatát, ami szintén körülbelül 5%-os nívóra hozza ezeknek az adósságoknak terhét. A végtelenségig menni itt nem lehet. Várakozásunkban helyezkedhetünk evey 4%-os ideál álláspontiára, de ha oda elértünk, végre is 4°/» kamatot fizetni kell tudni mindig — ismétlem — nengőben és mindig fenntartva™ a másik sokkal nehezebb kérdést, hogy hogyan fogjuk ezt a pengőt külföldre transzferálni tudni. E kérdésre vonatkozóan a nézetem az. hogy teljes nyiltsággal és becsületességgel kell beszélnünk a hitelezőkkel. A masryar kivitel bruttószámlája 1929-ben egymilliárd pengőt tett ki,