Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-173

22 Àz országgyűlés képviselőházának ib an a magasabb termelési költséggel dolgozó egész európai mezőgazdaságot, hogy hacsak magának itt ezen az európai kontinensen az óceánon túli és a szovjet-orosz olcsóbb produkcióval szemben védett piacot nem tudunk biztosítani, 'ha nem tudjuk az európai védővámokkal kiegyenlíteni a termelési költségekben fennálló azt a különbséget, amely az európai magasabb és a tengerentúli alacsonyabb termelési költségek között fennáll, akkor nekünk az agrár árszínvonal emelkedése tekintetében nem lehet és akkor nem is szabad rózsás kijelentéseket tennünk, mert önámítás volna és hibás; vágányokra (tereinők nemcsak saját gondolkodásunkat, hanem az államháztartás vezetését is. Már most nem azért említem ezt újból és újból, mintha pesszimista gondolatfolyamatot akarnék megindítani, hanem azért, mert le kell vonni ennek a helyzetnek a konzekvenciáit .A konzekvenciák levonása pedig elsősorban abban áll, hogy itt nem átmeneti válsággal állunk szemben, itt nem arról van szó, hogy ideiglenes intézkedésekkel, pillanatnyi segélyezésekkel, átmeneti foltozgatással, vagy tatarozgatással könnyítsünk pillanatnyilag, vagy átmenetileg, (Ügy van! Ügy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) itt sajnos — és én magam érzem át legjobban a súlyát ennek a kijelentésnek — arról van szó, hogy esztendőkre kell berendezkedni egy rendkívül romlott, mély árszinten mozgó agrártermény és állatárak mellett való gazdálkodásra. Nem szabad az ellenkezőben reménykednünk. Es ha én tévednék, ebből nem származnék haj, de ha az optimista megítélésekben következnek ibe csalódások, abból komoly bajok származnak. (Ügy van! half elöl.) Ezt tapasztaltuk az elmúlt esztendőkben is. Nekünk számolnunk kell alacsony, ia mezőgazdasági áraknak majdnem azt mondhatnám mélyponton lévő stabilizálódásával és ehhez a színvonalhoz, ehhez a tényhez kell hozzászabnunk egész gondolkozásunkat. (Egy hang a baloldalon: És az egész államháztartást!) Már most ia másik tény, amire rá kell mutatnom az, hogy ezekben a súlyos időkben saját erőnkből kell megélnünk. Reálisan nem számíthatunk és nem is szabad számítanunk semmiféle kívülről jövő pénzügyi, vagy gazdasági segítségre. Minden állam nemcsak Európában, hanem a tengereken túl is olyan súlyos belső válságokkal, pénzügyi és egyéb nehézségekkel küzködik, hogy még akkor is, — amit akarok hinni és remélni — ha a most összeülő londoni világgazdasági konferencia végre szakítva a tökéletesen hamis stresai konklúziókkal, végre helyes vágányokra terelné a maga munkáját, mennyi idő, hány esztendő munkája kell ahhoz, míg ezekből a netalán megszületendő helyes elvi elgondolásokból a magyar falu népe számára gyakorlati gyümölcsök és eredmények fognak származni. En akarom hinni, hogy végre a londoni világgazdasági konferencián felülkerekedik a józan belátás, de — és ezt a pénzügyminiszter úrnak .mondom, — nem tudok osztozni a pénzügyminiszter úrnak abban a felfogásában, hogy saját ügyeink rendbehozatalával, definitív szanálásával meg kell várnunk, míg a világgazdasági konferencia után kialakuló új helyzet majd megmutatja, hogy mit kell cselekednünk. Evek fognak eltelni, mielőtt itt reális konzekvenciák levonhatók volnának, mert aki ismeri a világ gazdasági folyását, az tudja, hogy például a mostani válság hogyan adódott és hogyan állott elő, hogy az 1921-ben behoÍ73. ülése 1933 WÁJIAS 3-án, szerdán. zott amerikai agrár védővámok és más nagy : világgazdasági hibák, például a reparációs fizetések erőltetése és egyéb ilyen súlyos hibák j konzekvenciájaképpen hány év kellett ahhoz, 1 míg az elkövetett hibák ezeket a rossz gyümöl! csökét megtermettek. Legalább ugyanannyi ! esztendő kell, míg visszakapaszkodunk ezen a j lejtőn és időközben a magyar nemzetnek meg j kell élnie. T. Ház ! Mi nem fogunk a külföldnek éveken ! keresztül semmit sem űzetni. Nein azért, mert ' nem akarunk, hanem egyszerűen azért, mert nem ! tudunk {Igaz! Ügy van! a középen.) és mert ! egyenesen elképzelhetetlen gazdasági helyzetünk olyatén megváltozása, nogy a mi i'izetö! képességünk valutában számbavehető módon I megerősödnék. Ha én azt veszem, hogy Ma: gyarország múlt évi egész bruttóexportjának I értéke dollárban 52 millió dollár volt, ezzel I szemben pedig dollárban kalkulálva csak külj földi adósságaink kamatai 53 millió dollárt ! tettek ki, ebből nyilvánvaló, hogy ha semmi| féle importunk sem volna, akkor futná csupán ' a külföldi adósságok kamatainak fizetésere, | már pedig nyilvánvaló, hogy a külkereskedeI lem jelenlegi alakulása mellett világszerte ! csak kiegyensúlyozott kereskedelmi mérlegekI kel lehet dolgozni, csak áruexporttal lehet öár! miféle követelését kielégíteni, tehát nyilvánvaló, i hogy a nemzet fizetőképessége valutában a legj közelebbi esztendőkben a nullával lesz egyenlő ! és fizetni senkinek sem fogunk. (Igaz! Ügy \ van! a középen.) Ez talán vigasztalás azzal a ! másik, talán lesújtó ténnyel szemben, hogy külföldről újabb hitelt és segítséget belátható időn belül nem kaphatunk. En ezt nem azért hangsúlyozom itt, mintha én itt a külföldi hitelezőkkel szemben perfid, vagy lojális eljárásra akarnék biztatni, hanem nyiltan megmondom az igazat, azért hangsúlyozom, hogy | a külföldi hitelező is számolhasson azzal a helyzettel, amelyben van, amelybe nem a mi hibánkból került, mert az ő könnyelmű hitelezésein kívül nagyon jelentékeny részben a világgazdasági helyzet megváltozása, az áruértéknek mélypontra zuhanása, vagy az aranyértéknek háromszorosára való megnövekedése, — mindegy hogyan nevezzük el, — okozta a mai helyzetet és szemrehányást nekünk senki sem tehet akkor, ha a külföldi hitelezők között nem diszkriminálunk, ha nem válogatunk az egyik, vagy másik hitelező közt, ha különleges kedvezményt senkinek sem adunk, hanem generaliter ugyanarra az álláspontra helyezkedünk az összes hitelezőkkel szemben egyformán és ugyanazokat a konzekvenciákat, amelyek ebből az álláspontból adódnak, levonjuk befelé a belföldi hitelszervekkel, a belföldi hitelélettel, a belföldi pénzügyi politikával szemben is. . T. Ház! A most lefolyt római nemzetközi kereskedelmi konferenciának egy rendkívül érdekes és örvendetes konklúziója számunkra az, hogy végre ezen a konferencián nemcsak az agrárállamok, de most már az ipari államok is felismerték és deklarációban szegezték le azt a tényt, hogy a mezőgazdaság talpraállítása a legelső lépés a világgazdaság szanálása felé. Még az ezt megelőző konferenciákon az ipari államok meglehetős indolenciával kezelték az agrárkérdéseket, körülbelül világszerte az a felfogás uralkodott, ami itt, ebben a parlamentben is, majdnem egy évtizeden keresztül uralkodott, hogy a mezőgazdaság majd megél a maga zsírjából, törődni és gondoskodni csak a gyáriparról és az ipari érdekeltségekről kell. Nemzetközi értelémben is a