Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 263 mokráciáiiak és a parlamentarizmusnak; ebben az értelemben vagyunk hívei mi is, amíg mód és lehetőség kínálkozik arra, hogy a dolgozó néprétegek érdekeiért ezen a helyen is síkra szálljunk. A vita során a legkülönbözőbb gazdasági, pénzügyi, politikai és egyéb kérdések kerültek itt szóba. Eckhardt Tibor képviselő úr többek között egy definíciót hozott a Ház színe elé, amelyet a magam részéről annyival is inkább elfogadhatok, mert ez tulajdonképpen nem más, mint egy régi, évtizedeken át hirdetett szocialista igazságnak elfogadása és átvétele, amikor azt mondotta, hogy a világ az Improvizációktól az organizáció felé halad, a rögtönzésektői a szervezett kormányig Nehéz, göröngyös, fáradságos,, megpróbáltatásokkal, sőt vérrel és szennyel teli ez az út, amely elvezet ehhez az új organizált világhoz, de nekünk mégis helyeselnünk és igenelnünk kell ezt a fejlődést, mert ez jelent ha nem is a mai élő nemzedék szálmára, de legalább az elkövetkezendő generációk ^számára egy olyan világot és olyan világrendet, amelyben élni érdemes is, és lehetséges is. A képviselő úr foglalkozott a földteherrendezés kérdésével. Amennyiben ez a földteherrendezés a valóban rászoruló, nem pedig a túlköltekezésből kifolyólag önhibájukból eladósodott földbirtokosok terheit csökkenteni thivatott és erre irányul, tehát az 50 holdon aluli kis- és törpebirtokosok terheit akarja rendezni, ezt a magunk részéről is szükségesnek tartjuk, de a legnyomatékosabban és a legélesebben kell tiltakoznunk itt minden olyan elgondolás ellen, amely az ország egyik, vagy másik társadalmi rétegét az összes többi réteg rovására akarná segíteni, tehát az infláció eszközét venné igénybe. Tiltakoznunk kell ez ellen annál is inkább, mert az infláció nem más, mint a fixkeresetű alkalmazottak és munkások egyenes kifosztása; az infláció és a pénzromlás nem más, mint a széles kistőkés rétegek gyűjtött tartalékalapjainak .megsemmisítése, végső soron politikai kivetülésében pedig forradalmi és egyúttal ellenforradalmi erők felszínrejövetele, mint ezt Németország története a legutóbbi évek során eléggé bizonyítja. Az adósságrendezés kérdése szintén egyike azoknak a nagy problémáknak, amelyek nemcsak ennek az országnak, hanem valamennyi országnak is közvéleményét foglalkoztatják. Az az összeállítás, amely a világ eladósodására vonatkozólag e pillanatban itt van a kezemben, azt mutatja, hogy Magyarország az ő 3112.8 millió márkára átszámított adósságával igen előkelő helyen áll az eladósodott országok sorában, mert megelőzi a nála sokkal gazdagabb Belgiumot, megelőzi Bulgáriát, megelőzi Görögországot, Jugoszláviát, Ausztriát, Romániát, sőt Cseh-Szlovákiát is, ami mindenesetre amellett bizonyít, hogy a megelőző kormányok pazar bőkezűséggel éltek az adóssságcsinálás eszközével és lehetőségével, és olyan terheket zúdítottak a ma élő és a későbbi nemzedékek nyakába, amely terhekért való számadás és megszámoltatás még kell, hogy egyszer elkövetkezzék. ' Ha az adósságok kérdésében néhány nagy vezető szempontot rögzítünk le, akkor

% ha most szőnyegre kerül — ha ugyan egyáltalában szőnyegre kerül — a londoni konferencián a háborús adósságok^ kérdése, meg kell emlékeznünk arról, hogy éppen a szocialista munkásság internaeionáléj £1 GS cl szakszervezetek nemzetközi szövetsége volt az a forum, amely több, mint tíz esztendővel ezelőtt, amikor ínég az uralmon levő kapitalista hatalmak a maguk egyedül üdvözítő rendszerét örökkévalónak hitték és gondolták és amikor semmiféle válságtól, megrázkódtatásul nem tartottak és nem tarthattak, a legélesebben és a leghatározottabban síkra szállt a háborús adósságok eltörlése érdekében. Azt a felfogásunkat fenntartjuk ma is, továbbvisszük és kiterjeszteni kívánjuk arra a területre is, amelyen az adósságoknak és a népek jövedelmei közötti aránynak számai eltolódtak és az a nézetünk, hogy a kereskedelmi adósságok tőkeértékét és kamatterheit feltétlenül minden körülmények között r és az egész vonalon a néperő regenerálódása érdekében és egy világméretekben kiterjeszkedett kiszipolyozás meggátlása végett meg kell változtatni és a csökkentést végre kell hajtani. Végül speciális magyar vonatkozásban szükségesnek tartjuk azt, hogy azok az összegek, amelyek most a transzfer alapból egyenesen az állampénztárba folynak be és így tulajdonképpen burkolt adót jelentenek az ország adózóközönsége számára, ezek a transzferpénzek a befizetés alól mentesíttesisenek és így a különböző termelési ágak, amelyek ezeket a terheket viselik, saját belátásuk és saját tetszésük szerint határozzanak arról, hogy hogyan és miképpen kívánják ezeket az összegeket felhasználni. Egészen bizonyos, hogy az ország gazdasági életének ebből sokkal több haszna lesz, mintha a genfi bölcsek ezeket az Összegeket, — akár 50 milliót, akár többet — kölcsönadják és mi egy soha eléggé megfelelő mértékiben le nem faragható budget-nek mindenkori és ímeg-nnegismétlődő deficitjére használjuk fel. A vita eddigi során aránytalanul és indokolatlanul nagy szerephez jutott a felszólalások során, azt mondhatnám szinte demonstratív látszattal megismétlődő módon az úgynevezett Habsburg-restauráció és a királykérdés. Teljes objektivitással és elfogulatlansággal csak anynyit mondhatok, tévednek azok az urak, akik azt hiszik, hogy a monarchia visszaállítása az, amire a Duna-völgy sínylődő és nyomorgó néptömegeinek e pillanatban szükségük van. Tévednek az urak, ha azt hiszik, hogy a korona olyan szuggesztív és összefogó erő, amelynek révén és amelynek segítségével bizonyos áramlatokat fenn lehet tartani. Meggyőződésem az, hogy itt az új elrendeződésnek a monarchikus elv szigorú kikapcsolásával, viszont a Duna völgyében élő népek minél nagyobb közösségének létrehozásával kell megvalósulnia. Változatlanul a dunai konföderáció eszméje és gondolatköre tehát az, amely előttünk lebeg és ennek a dunai konföderációs elgondolásnak szeretnék a mai alkalommal szocialista szempontból konkrétabb tartalmat adni. Ezt öt pontban foglalnám össze. Mindenek előtt szükségesnek és fontosnak találnék azt, hogy a Duna völgyében együttélő és egymásra utalt népek közöis fellépéssel az agrárpreferenciáknak valamely olyan rendszerét küzdjek ki (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) valamennyi érdekelt ország érdekében és javára, amelynek közbelépése ezt a szörnyű gazdasági és paraszti nyomorúságot valamiképpen enyhíteni alkalmas. A második pont, amelyet szükségesnek tartok, az, hogy egy^ merőiben új és a gazdasági természetű adottságokkal, a termelési és öko-