Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 243 szisztéma mellett teljesen a kormányzaton, a hatalmon levők tetszésétől függ az, hogy csinálnak-e csakugyan r reformokat, vagy nem, ha nincs meg a közvéleménynek megszervezett hatalmas nyomása, ha nincs ímeg a pártok és a tömegek között a lekötelezettségnek az a viszonya, amely őket a legsúlyosabb erkölcsi felelősség elé állítja az ilyen reforinkövetélésekkel szemben, akkor ezek a reformok olyan lassú gyalogúton járnak — és talán soha célhoz sem érnek — mint a milyenre példát ad a t. kormányzat mostani tevékenységével. (Eckhardt Tibor: így van!) De ezeken a belső indítóokokon túl, amelyek arra kellene, hogy sürgessék a kormányzatot, hogy igenis, nyúljon hozzá ezekhez a nagy kérdésekhez, Magyarországnak, az egész világnak külső horizontjára, a mi külpolitikánk láthatárára olyan sötét kérdésjelek rajzolódnak fel, olyan sötét ez az egész láthatár, az egész világ olyan nagy eseményeknek — hogy úgy mondjam — vajúdásától terhes, olyan Óriási változások készülnek, olyan eshetőségek készülnek, olyan eventualitások előtt állunk, amelyek mind arra kellene sarkalniuk benünket, hogy egy ilyen eshetőség, egy ilyen külpolitikai változás, nyilvánuljon az (meg akármilyen formában, ne találjon bennünket készületlenül és főleg találjon itt egy olyan kormányzatot, amelynek a néppel, a közvéleménynyel, a magyar társadalom legszélesebb rétegeivel a legszorosabb erkölcsi és politikai kapcsolata van. (Tetszés és helyeslés.) Sajnos, ebben az irányban és ezektől az okoktól sürgettetve sem látjuk azokat a lépéseket, amelyekre olyan nagy mértékben szükség van. Nem akarok itt e külpolitikai kérdések közül részletesen egyiknek a taglalásába sem bocsátkozni, de legyen szabad figyelmeztetnem az osztrák-magyar visziony nagy jelentőségére. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Tisztelt képviselőtársaim közül töibben szóvátették ezt a kérdést, többek këaëtL Sigray Antal, az imént pedig Kállay Tibor tisztért- (képviselőtársam mondott erről nagyon érdekes fejtegetéseket. Igenis, ebben a kérdésben a magyarságnak, Magyarország jövőjének egyik legfontosabb problémája van felvetve. Annak, hogy mi a Dunavölgyében visszaszerezhessük azt a pozíciót és betölthessük azt a történelmi és gazdasági hivatást, amelyet a magyar állam a múltban évtizedeken és évszázadokon át betöltött, egyik igen lényeges előfeltétele volna az, hogy az osztrák németséggel, Ausztriával szorosabb viszonyt tudjunk keresni és találni (Ügy van! Ügy van! balfclől.) s hogy vállt vállhoz vetve támogathassuk azokkal az ellenséges erőkkel szemben, amelyek itt mindkettőnknek egyformán közös érdieikeíre és kozos létére törnek {Ügy van! Ügy van! a baloldalon). Éhben a tekintetben teljesen aláírom mindazt, amit Sigray képviselőtársam mondott; hozzátenném mindössze azt, hogy azok nélkül az érdekek vagy előnyök nélkül is, amelyeket a közös dinasztikus kapcsolat visszaállítása jelentene reánk nézve az ő érvelése szerint is, (Jánossy Gábor: Ausztria nem akarja! —Lázár Miklós: Honnan tudja? Megsúgták magának? — Jánossy Gábor: Igen, ott a határon mondták! — Fábián Béla: Gábor bácsi kívánja? — Jánossy Gábor: Eszem ágában sincs, ne tessék gyanúsítani! — Zaj. Elnök csenget.) ezek nélkül az érdekek nélkül is fennáll közöttünk a politikái és gazdasági egymásrautaltság szüksége és nagy érdéke. Méltóztassék megengedni, hogy ezekre a « nagy kérdésekre kitérjek s hogy merítsek itt, ha csak egy pohárral, egy kanállal is, azoknak a nagy világáramlatoknak hullámaiból, amelyek odakint körülöttünk az egész világrendnek, a liberális és kapitalista világrendnek a szenkezetét rázzák (Buchinger Manó: A kapitalista világrendet is?) és amelyeik helyenként, Francia- és Olaszországban is és legutóbb Németországban is forradalmi jellegű ellenhatásokat és átalakulásokat váltottak ki. Ezeknek a jelenségeknek mélységét s azt, hogy ezeknek az okai milyen mélységekben gyökereznek, milyen messziről jöttek, semmi sem mutatja jobban, mint az a tehetetlenség, amellyel a világ közgazdasági tekintélyei és a világ politikai hatalmasságai is ezekkel a problémákkal szemben állanak. Ez mutatja, — és ez reánk is vonatkozik, arra a részre is, amelyet a magyar kérdés jelent — hogy a világproblémáknak ebben a nagy forgatagában tisztára pénzügytechnikai megoldásokkal, tisztára költségvetési megoldásokkal nem lehet e nagy kérdésekkel szembenézni, nem lehet ezeket dűlőre juttatni, mert ezek gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, ezek mögött nagy társadalmi erkölcsi evolúciók és megrázkódtatásoik vannak, (Ügy van! Ügy van! bal felől.) amelyekkel szembe kell nézni és amelyeken keresztül kell azután a gazdasági problémákat is megoldani. Ha már itt vagyok ennél a témánál, legyen szabad egypár refleksziót fűznöm e nagy problémának egypár érdekes oldalához. Hozzákapcsolnám a magam észrevételeit egyrészt Éber Antal t. képviselőtársam múltkori beszédéhez, melyben nagyon érdekes megjegyzéseket fűzött ennek a liberális kapitalista társadalmi és gazdasági rendnek kialakulásához s az elmúlt században betöltött szerepéhez. Anélkül, hogy vele polémiába bocsátkoznám, legyen szabad szavaimat azokhoz a megjegyzésekhez is fűzni, amelyeket Rassay t, képviselőtársam tett itt; ő ugyanis figyelmeztetett minket arra, hogy mekkora érdekek kapcsolódnak ahhhoz, hogy mi respektussal legyünk a világ legnagyobb liberális hatalmasságainak akarata és tendenciái iránt és hogy az ő jóindulatúikban, szimpátiájukban és támogatásukban keressük a magyar jövendő megoldásának módozatait iè. En ezt teljes mértékben aláírom, de méltóztassék megengedni, hogy utaljak itt ennek a nyugati, ennek a különösen angol-szász liberalizmusnak; sajátságos vonatkozásaira, sajátságos oldalaira, utaljak különösen arra a nagy válságra, amelyben maga ez az angol-szász gazdasági és politikai liberalizmus is vergődik. A legutolsó időkben egymásután történtek nyilatkozatok angol politikai vezérférfiak részéről, amelyek utaltak erre a nagy válságra. Egyebek között maga Lloyd George, a liberális párt régi vezére, egyik főmatadora és évtizedeken vezérharcosa, volt az, aki bizonyos inelankóliával konstatálta hogy az a liberalizmus, amelynek Anglia a maga történelmi nagyságát, óriási gazdasági hatalmát köszönheti, az az egész politikai szellem és politikai • szisztéma, amelyet ez a kapitalista liberalizmus jelentett, tulajdonképpen túlélte magát és vele szemlben új rendszerre van szükség

; Nem akarom az angol liberalizmus válságának történetét —hogy úgy mondjam — még csak fontosabb dátumaiban sem szemléltetni, nem akarom azt a roppant irodalmat idézni, amely ennek a válságnak történeti jelentőségével foglalkozik, nem akarok hivatkozni arra a mozgalomra, arra a felfogásra, amely először tört 35*