Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.
Ülésnapok - 1931-177
240 Az országgyűlés képviselőházának eiáé. Egyik vagy másik nélkül ezt a nemzetet előbbre nem vihetjük. (Ügy van! jobbfelől.) Amikor először vezettem az országos bizottság tagjait az igen t. miniszterelnök úrhoz, a miniszterelnök úr röviden, de határozottan kijelentette: intézményesen akarom megoldani a kérdést. Annikor a miniszterelnök úr február 3-án minisztertanács elé vitte ezt a kérdést és a minisztertanács előtt hallgatta meg véleményemet és prqpozícióiimat, akkor a minisztertanács határozatilag kitmondotta, hogy ezt a kérdést elsőrendű fontosságú kérdésnek tartja. En 'bizalommal viseltetem az igen t. miniszterelnök úr iránt. Bizallominal viseltetem nemcsak ebben a kérdésiben, ahol neki megvolt a hite és bátorsága ahhoz, hogy kimondja nyíltan: intézményes megoldásra van szükség; de azért is, mert látosn, hogy az ő politikájában nemcsak ennél a kérdésnél, hanem a többi kérdésnél is — a szerintem legfontosabb két kérdésnél: a magyar földnek és az ifjúságnak, helyesebben az intelligenciának a kérdésénél is — megvan az az elhatározottság, megvan az az ero, amely engem minden tekintetben az ő politikájának támogatására visz. En tehát ezt a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik: Héjj Imre jegyző: Milotay István! Milotay István: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, hogy mindnyájan pártkülpnbség nélkül a legnagyobb érdeklődéssel és szimpátiával kisérjük azt az akciót, amelynek mozzanatairól és eredményeiről előttem szólott t. képviselőtársam most a Házat tájékoztatni szives volt. Ö beszámolt azokról a közigazgatási és társadalmi kezdeményezésekről ... (Zaj jobbfelől.) Elnök: Csendet kérek. Milotay István: ... amelyekkel a magyar ifjúság borzasztó helyzetén segíteni próbáinak és beszámolt azokról az eredményekről, amelyek ezeknek a kezdeményezéseknek nyomán előállottak. Sajnos, azt hiszem, — éa ezzel a felfogásommal nem állok egyedül, — hogy ez a probléma olyan mély, gyökérszálai annyira össze vannak kapcsolva a magyar nemzeti élet legfontosabb és legmélyebb sorskérdéseivel, hogy ezt a problémát, az ifjúság ügyét, az ifjúság jelenét és jövendőjét pusztán egy társadalmi akcióval, pusztán közigazgatási intézkedésekkel legfeljebb enyhíteni,. részletekben javítani lehetséges, de magát az egész nagy problémát gyökerében megoldani _ teljes lehetetlenség. Ehhez — hogy ,úgy mondjam — a nemzeti élet egész átalakulására volna szükség, (Jánossy Gábor: A történelmi határok kellenek ehhez!) a magyar nemzeti élet teljes átalakulására addig is, amíg^ visszaállíthatok lesznek azok a bizonyos történelmi hátárok, amelyeket t. képviselőtársam említ. Nagy reformmunkára, nagy átalakulásra volna szükség, mely a magyar nemzet egész társadalmi, gazdasági és politikai konstrukcióját át- és áthatja és ezeknek a nagy új céloknak, egyebek között az ifjúság felemelésének «szolgálatába állítja. Nem akarok ennél a kérdésnél tovább immorálni. Méltóztassék azonban megengedni nekem, hogy pár kritikai megjegyzést tegyek beszédem bevezetéseképen a 8 órás ülések tényével szemben, illetőleg a házszabályoknak azzal a rendelkezésével szemben, (Helyeslés balfelől.) 177. ülése 1938 május 10-én, szerdán^ amely a Házat arra kényszeríti, hogy egy ilyen erőszakolt,^ forszírozott tempót adjunk ennek a költségvetési vitának a nélkül, hogy erre a sürgősségre, erre a naponkinti 8 órás szellemi és fizikai erőfeszítésre tulaj donképen szükség volna. (Úgy van! Ügy van! balfelől. — Egy hang balfelől: Ki akarják fullasztani a Házat!) Hiszen sem olyan törvényjavaslatokról nem tudunk, amelyek itt kopogtatnának a Ház ajtaján és teljesen befejezve és előkészítve, az általuk megoldott fontos problémáknál fogva sürgetnék és reánk kényszerítenek ezt a 8 órás tempót. Azonfelül — azt hiszem — az ellenzék részéről sem merült fel semmiféle olyan jel sem most, sem a közelmúltban, sőt a távolabbi múltban sem a forradalmak óta, amely megokolttá tehette volna vele szemben a házszabályoknak ilyen módosítását. Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mögött az intenció mögött, amely annakidején a házszabályok idevonatkozó szakaszát, amely a sürgősséget csak bizonyos esetekben mondotta ki a költségvetés vitájára, megváltoztatta, egyebek között ott lappangott az ellenzéki kritika, az ellenzéki vita megbénításának és ezzel az erőszakolt tempóval való kifárasztásának célja is. (Ügy van! Úgy van! balfelöl. — Sauerborn Károly: Kiéheztetése, kiirtása, kiéjszakáztatása!) Pedig milyen fontos volna, hogy kényszerrendszabályok nélkül szabadon fejthessék ki a különböző pártokhoz tartozó felfogások a maguk nézeteit, hogy milyen nagy nemzeti érdekek fűződnek az ilyen értelemben vett szólásszabadsághoz, arra vonatkozólag "legyen szabad idéznem abból a beszédből, amelyet Deák Ferenc 1866-ban a felirati vita alkalmából mondott. Amikor kormánypárti részről a vita befejezésére tettek indítványt, Deák Ferenc egyebek között a következőket mondotta (Olvassa): »Méltóztassék tekintetbe venni, hogy mostani politikai állásunk olyan, amelyben mi, akik utasítás nélkül vagyunk itt, - számolni tartozunk a népnek, amely bennünket ideküldött.« Akkor tudni illik provizórium volt (Tovább olvassa): »Mi által számolunk? Nyilvános élet a megyékben nincsen, gyűlések, nyilvános gyűlések nem tarthatók, (>>auerborn Károly: Ma sem!) oda tudósítókat nem küldhetünk. Ne zárjunk el tehát senkit a nyilvános diszkussziótól, mert ma talán egy nemzeties párté a többség, holnap az ellenkezőé lehet. A tanácskozás szabadságának minden korlátozása kétélű fegyver, amely ma másokat, holnap magunkat sérthet meg. Az eszmecsere nem élesíti, hanem enyhíti a tanácskozásokat. Az elfojtott szó sokszor töbD keserűséget okoz, mint a kimondott, őszinte, szabad szó.« Ügy van! Ügy van! balfelől. — Eckhardt Tibor: Élesebben tör utat magának!) T. Képviselőház! Ezek a deáki szavak látszólag — de csak látszólag — ellentétben állanak azzal, amit én mondottam, mert hiszen azt vethetnék ellen a t. túloldalról, hogy itt éppen az ellenkező történik, hogy igenis, négy óra helyett nyolc órán át mondhatja el az ellenzék a maga mondanivalóit, nyolc órán keresztül gyakorolhat kritikát a kormány javaslataival szemben, itt tehát a szabadságnak nagy bőségével állunk szemben a szabadság korlátozása helyett. De méltóztassék megengedni, hogy^ felhívjam rá a figyelmüket, — fölösleges talán ismételni, a Ház mindennapi képe mutatja —, hogy ez a túlságos nagy szabadság éppen az ellenkező eredményeket éri el, tudniillik a Ház tagjainak, a vitának magának szellemi és fizikai frisseségét veszi eï. A fárad-