Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-176

Àx országgyűlés képviselőházának 1 a már reálisabb szám, amely alkamas annak eldöntésére, vájjon valamely országban túladózásról lehet-e beszélni abban az értelemben, hogy a túladózás a gazdasági életre kedvezőtlen kihatással van azzal, hogy egyfelől a tőkegyűjtési készséget aláássa, másfelől azonban ;tz életszínvonal csökkentésével összezsugorítja magát a termelő életet is. Tehát nemcsak a polgárt közvetlenül érintő probléma ez, hanem egész nemzetgazdasági probléma foglaltatik abban, hogy a költségvetés megállapítása abban az arányban történjék, ihogy a termelésre nehezedő közteher magát a teherviselő termelőképességét ne csökkentse. (Helyeslés a balközépen.) En tehát a pénzügyminiszter úr részéről felhozott országoknál az általa felhozott számokat ezért kénytelen vagyok kiegészíteni ezeknek a szempontoknak megfelelő adatok hozzátételével. Méltóztassanak tehát megengedni, hogy néhány számmal türelmüket igénybe vegyem, (Halljuk! Halljuk!) amelyek után egészen más világításban fogjuk látni a magyar közteherviselés kérdését. A pénzügyminiszter úr hivatkozott arra, hogy amíg Magyarországon a fejkvóta 87 pengő, addig Csehszlovákiában az 114, Svájcban pedig 110 pengő, holott ott a kantonális rendszer külön terheket jelent. Ez utóbbira nézve csak azt jegyzem meg, hogy ez igaz, de a magyar 87 pengős fejkvótateher sem foglalja magában a közületek terheit; 'ha pedig ezeket csak 50%-ban praeliminálom, akkor Magyarországon a fejkvóta 127 pengő. Készséggel hajlandó vagyok a svájci — habár az ottani takarékosságnál fogva úgy érzem, túlzottan teszem — közterheket a kantonális terhekkel szintén 50%-os alapon megtoldani, és a svájci közterheket szintén 165 pengőre tenni. Ezzel szemben azonban mit találunk a nemzeti jövedelemnél éppen ennél a három; érintett országnál? Magyarországon az utolsó számítások szerint az egy lakosra eső átlagos nemzeti jövedelem 340 pengőt tesz ki, amivel szemben Csehszlovákiában ez — pesszimisztikus számítás szerint — 660, Svájcban pedig 1400 pengő. Mindkét országra vonatkozó számításaim pesszimisztikusak, mert az eredményhez úgy jutottam, hogy a Népszövetség gazdasági bizottsága által az 1928. évre kiszámított nemzeti jövedelmeket teljes 30%-kai leütöttem, ugyanannyival, mint amilyen csökkenés az agrár Magyarországon bekövetkezett, holott nagyon jól tudjuk, hogy az ipari és főként az idegenforgalmi gazdasági alapokra felépített Svájcban ez a csökkenés nem állt be. Ha már most ezeket az adatokat állítom egymással szembe, akkor arra a százaléksizerű eredményre jutok, hogy amíg a gazdag Svájcban, ahol egy lakosra 11.000 pengő nemzeti vagyon jut, az adózás 12% körül van, és Csehszlovákiában pedig, ahol a nemzeti vagyonból 4100 pengő jut egy-egy fejre, ez 19%, addig Magyarországon, ahol a nemzeti vagyon is alacsony és alig éri el a 3000 pengőt, 40% a közteher. » T. Ház! Ha mosit ehhez a fejtegetésemhez hozzáfűzöm a pénzügytannak azt a tanítását, hogy a békebeli időkben, amikor az államnak a lakossággal szemben emelt igényei megközelítően sem voltak akkorák, mint ma és amàkor a háborús terhek nem borították fel a budgetáris előirányzatokat, 5—8% volt a normális adózási arány és 12%-nál már túladózásról beszéltek, a ha most a háború utáni eltolódások folytán egy 50%-os emelkedést jogosultnak tekintek — amit a túl adózásról nem KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. 'Ű. ülése 1933 május 9-én, kedden. 187" beszélő svájci 12%-os és a 19%-os cseh-szlovák arány igazol —, akkor arra az eredményre kell jutnunk, hogy Magyarország gazdasági élete a 40%-os közteherviseléssel úgy meg van terhelve, hogy ez a racionális termelésit lehetetlenné teszi. Aminthogy nálunk valójában bekövetkezett az az állapot, amire maga a pénzügyminiszter úr is rámutatott, hogy fogyasztó állammá váltunk, hogy termelésünk nem tud lépést tartani a fogyasztás igényeivel, nem tudunk annyi értéktöbbletet termelni, amennyi fogyasztásunkhoz szükséges volna és amúgy is alacsony nemzeti vagyonunkat feléljük. Hogy ez miben jut kifejezésre, ezt megint egy egészen rövid statisztikai adattal tudom a legjobban dokumentálni a t. Ház előtt. A Népszövetség gazdasági bizottsága egy-egy ország népjólétének elbírálására a legmérvadóbbnak a cukorfogyasztást tartja. A cukor ;az a cikk, amelynek fejkvótája a legjobban mutatja, hogy az általános fogyasztási színvonal az érintett országban milyen gazdasági jólétre enged következtetni. Az 1929—30. évben a cukorfogyasztás — egy agrárországot említek első helyen — Dániában 51'7 kilogrammot tett ki, az adóstatisztika összehasonlításául felhasznált Svájcban 42"5 kilogramm volt, a kultúrszínvonalban velünk egyenlő szintre helyezhető Csehszlovákiában 27 kilogramm, Magyarországon pedig 13'5 kilogramm volt. Ez a 13'5 kilogramm az utolsó évben, 1931—32. évben 7 kilogrammra süllyedt. Ez mint egy gazdasági értékmérő mutatja, hogy az az adózási rendszer, amely ebben a pillanatban Magyarországon érvényben van, — nem szólamként, hanem a gazdasági élet egész területén érvényesülő tételként mondom — valóban útját állja a magyar gazdasági erők kifejlődésének. T. Ház! Jogos a kérdés: vájjon ezen adatok után megvan-e a mód, imegvan-e a lehetőség, olyan költségvetési politikára, amely ezt az aránytalanságot megszünteti, amely a magyar termelő élet indokolatlan igénybevételének véget vetve, a termelőerők erősítéséhez vezet. Hiszen kétségtelen, hogy a pénzügyminiszter úr ezekkel a problémákkal intenzíven foglalkozik. Expozéjának javarészét azoknak az intézkedéseknek a bejelentése foglalta el, amelyeket az állami közigazgatás és az állami üzemek átalakításával kapcsolatban tesz. Ebben a tekintetben azonban csupán azt vagyok bátor megjegyezni, hogy ez a probléma már túlhosszú ideje van a magyar gazdasági életben tapétán, semhogy még mindig a bejelentések stádiumánál kellene tartani. Ha tehát ezirányban valamit kifogásolok, az az, hogy éppen az adott viszonyok között egészen más tempóra volna szükség ahhoz, hogy a gazdasági válság mai helyzetéből kikerülhessünk és ismétlem — amint beszédem bevezetésében említettem — a világgazdasági helyzet javulásából megfelelően profikálhassunk. T. Háfc! A magyar állam személyi kiadása közigazgatásra 259*2 millió pengő. Döbbenetes nagy szám. De mégis azt állapítom meg, hogy ha figyelembe veszem, hogy ezen a jövedelmen 82.759 tisztviselő osztozkodik, akkor a bajt nem abban kell keresnem, hogy nagy az az összeg, amelyet közigazgatási célokra adunk ki, hanem abban, hogy még mindig aránytalanul nagy az a tisztviselői létszám, amely a közigazgatásban, a termelőélet szempontjából elosztó, legjobb esetben ellenőrző szervben foglalkoztatást talál. Ez annál szomorúbb tény, mert most érezzük annak az igazságnak 27