Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 17 h. ülése 1933 május U-én, csütörtökön. Ill valaki megsínyli, lehet, sőt úgy látjuk a nagy valutáris harcból, hogy az európai kontinens. Miért kövessük mi azt a hatalmas nagy nemzetet, miért nem alkalmazkodunk inkább azoknak a kis európai államoknak — mint Hollandiának, Svájcnak, Svédországnak, vagy akár az agrár Bulgáriának — valutapolitiká­jához, ahol a nehéz gazdasági helyzet ellenére i'iár hosszú évek óta a legtartósabb valutaszi­lárdság, s így viszonylagos gazdasági nyuga­lom alakult ki. Ha egyik-másik állam néha le is tért az aranyalapról, mely merész lépést máskülönben abszolút anyagi ereje és gazda­sága bizonyára megengedhette, nekünk azon­. m kockázatos dolog lenne azt a példát kö­vetni, sőt a közelmultak szomorú tapasztalatai alapján nagyon megfontolandó volna az év­ezredes aranyat negligálni. Azt elismerem t. Ház, és előttem felszólalt képviselőtársaim közül is már többen említet­ték, hogy nálunk pénzszűke van. Ausztria két millióval kevesebb lakosának jóval nagyobb bankjegykibocsátványa van. Ezt a hiányt azonban ne inflációval, hanem például az ezüst váltópénznek, az 1—2 és 5 pengős érméknek megengedett törvényes szaporításával igyekez­zünk enyhíteni, illetve megszüntetni. Többen támadták t. Ház a Magyar Nem­zeti Banknak azt a gyakorlati eljárását, amely­lyel a devizák kiutalását kezelte. Különösen az agrárérdekek résziéről találták ezt sérel­mesnek. Megengedem, hogy az ipar és keres­kedelem igényéi — amelyeknek érdekét külön­ben a mi pártunk is mindig szívén viseli — ezen a téren talán nem honoráltattak mindig száz százalékig, ez azonban, azt hiszem, nem lehet ok arra, hogy a Magyar Nemzeti Bankot körültekintő és óvatos politikájáért, amellyel a pengő sorsát tartotta és megvédte, állandóan kritizáljuk, holott szerintünk inkább csak elis­merés illethetné meg úgy ezért, mint általában egész, kamatpolitikájáért. Tyler nem is késik ezzel az elismeréssel, mert a pengő sorsát, amint említettem, a de­vizák célszerű és okos felhasználása dacára, még mindig jó kezekben látja. Akik pedig kül­földi pénzügyi körökkel érintkeztünk, s azon­kívül állandóan figyelemmel kísérjük a bel­és külföldi hiteléletet, minden oldalról ugyan­ezt a hasonló jó véleményt hallottuk a Magyar Nemzeti Bank működéséről. Az a diszparitás t. Ház, amely a pengő külföldi jegyzésében közismerten fennáll, már régóta éppen a helyes bankpolitika; következ­tében annyira stabil, hogy legkevésbbé sem indokolja, hogy a pen'eői értékét inflációs terv­szerűséggel csökkentsük. A magyar néplélek nem hasonlítható össze sem a franciával, sem az angollal, mert ezek­nél a nemzeti öntudat olyan nagy bizalommal veszi körül nemzeti valutájukat, hogy annak belső vásárlóereje még akkor is fedi a név­értéket, almikor a külföldi jegyzés annak jó­val alatta marad. Nekünk is ezzel a bizalom­mal és ragaszkodással kell tehát a pengő sor­sát néznünk, a mi mentalitásunk azonban, saj­nos, eltér nyugati szomszédainktól, mert né­pünkben még mindig nagy hajlandóság van a nemes fémpénz tezaurálására s azonkívül az első kedvezőtlen hírre nyomban bizalmát veszti és igyekszik' a pengőtől menekülni. Erre pedig sem most, sem pedig — reméljük — a közeljövőben nem lesz semmi okunk, mert pen­gőnk biztos és szilárd, (Ügy van! Ügy van! a közében) amelynek, ha nem ártanak, de méltóz­tassék elhinni, semmiesetre sem használnak KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. azok az irányzatok, amelyek az infláció feltá­madásában látnák a magyar pénzügyek új haj­nalát. Éppen azért mi nagy megnyugvással hallottuk és vettük tudomásul az igen t. pénz­ügyminiszter úrnak azt a kijelentését, hogy minden törekvése az lesz, hogy az árviszonyok terén forradalmi változások nálunk be ne áll­janak és a magyar pengő valu ta vásárlóerejét és az ezzel összefüggő társadalmi nyugalmat fenntartsa. A kormányt csak üdvözölhetjük azért, hogy mindenféle kalandos kísérlettel szemben a leg­erélyesebben állást foglalt és nem fog kísérle­tezni sem ihitelügyi, sem valutapolitikai té­ren, hanem a józanság politikájával a nyu­galmat igyekszik fenntartani és megerősíteni. (Jánossy Gábor: Ügy van! — Helyeslés jobb­felől.) A józan, guvernamentális, felelős politika nem is követheti az elhibázott és téves tano­kat, különösen akkor, amikor a nemzet egy ilyen keserves iskolán már egyszer keresztül­ment. Éppen ezért tiltakozunk minden olyan gazdasági- és pénzügyi kalandos kísérlet el­len, amelynek a nemzet vallhatja a kárát. (Erődi-Harracb. Tihamér: Nagyon helyes!) A múltban elég keservesen kellett megfizetnünk ezt a politikát, az inflációs politikának eze­ket a pusztításait, ennélfogva sem okunk, sem kedvünk nincs, hogy arra újból vissza­térjünk. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen, — Dinnyés Lajos: Mi lesz a föld­teherrendezéssen Az volna a legfontosabb!) Ezt a témát átengedem az agrárkérdésekben igen szakértő képviselőtársamnak (Halljuk! Halljuk!) különben, ha az idő engedi, rátérek erre is. Az adósságokról már beszéltem, saj­nálom, hogy a képviselő úrnak nem méltózta­tott benn lenni a teremben. {Halljuk! Halljuk! ) T. Ház! A költségvetésünkre nehezedő má­sik nagy teher a nyugdíjak tétele. A pénz­ügyminiszter úr expozéjában és a költségve­tés bizottsági tárgyalásában a kérdés nagv horderejéhez mérten foglalkozott ezzel az ügy­gyel, mert nem szenved kétséget, hogy egy­aránt nagyfontosságú kérdés ez az érdekel­tekre és az államra. Az állami költségvetés szükséglete felette nagy. Az összes kiadás az 1912. évben Nagy­Magyarországon körülbelül 2 milliárd és 120 millió pengő volt, az 1932/33. évi költségvetés­ben Csonka-Magyarországon pedig 1 milliárd és 207 millió pengő. Ezzel szemben Nagy-Ma­gyarországon a nyugdíj teher 1912-ben évi 42 millió pengő volt, jelenleg pedig Csonka-Ma­gyarországon meghaladja a 220 millió pengőt. Ebből a nyugdíjteherből közel 80 millió pengő az üzemekre és ebiből mintegy 60 millió pengő egymagára az Államvasutakra esik, mely utóbbi nyugdíjterhek régebben az Államvasutak külön nyugdíjalapját terhelték. Ezt a terhet ez az alap most már nem bírja s így az állam­nak kell pótolni azt is. Csonka kis országunknak, (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) — sajnos — 178 millió pengővel na­gyobb nyugdíjterhet kell viselnie, mint Nagy­Magyarországnak. E tételnek bizonyos része összefügg a háborús viszonyok és a gazdasági helyzet folytán lecsökkentett, illetőleg nyugdí­jazott személyzetnek a tényleges létszámból történt kiválásával, mégis azonban igen jelen­tékeny részét, 87*6 millió pengőt, a megszál­lott területekről átjött menekültekért, valamint azok özvegyeiért és árváiért kell viselni. Igaz, hogy a trianoni békeszerződés 199. cikke szerint (olvassa): «A volt magyar király­16

Next

/
Thumbnails
Contents