Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

108 Az országgyűlés képviselőházának 17 T. Ház! Amikor ezt megnyugvással állapíthatjuk meg, nem lehet elhallgatnunk azt a felette komoly gazdasági és pénzügyi helyzetet, amelyben ma csonka hazánk vergődik és szenved. Ez az előttünk fekvő költségvetés, a korábbi pénzügyminiszteri és Tyler-jelentések szomorúan tárták és tárják elénk most is önhibánkon kívül előállott szegénységünket. Az most már nem vitás, t. Ház, hogy míg az előző években mindig azért ostromoltuk úgyszólván pártkülönbség nélkül az egyes kormányokat, hogy a tárcakiadásokban minél többet juttassanak az országnak, most már sajnos, azt kell vizsgálnunk, hogy ez a nagyon is kiméretezett^ költségvetés reális-e, számíthatunk-e a bevételekre, hol és mit lehetne még összevonni, megtakarítani, esetleg megszüntetni! Mennyi jogos kívánságot, reményt kell elnyomni, mennyi exisztenciát kell megszomorítani, mennyi könnyet nem tudunk még letörölni, azért, mert nem lehet, mert nem telik, mert nincs miből! Fájdalommal tekintünk vissza az 1924-i szanálást követő időszakra, amelyben kis országunk fejlődését örömmel láthattuk és amely most^ megakadt A jogrend és a vagyonbiztonság helyreálltával a mezőgazdasági és ipari termelés nálunk is örvendetesen fellendült, az erre alapított adórendszert a közönség megbírta, az adóbevételek tekintélyes fölöslegei nemcsak beruházásokra juttattak, hanem a további közhasznú alkotások érdekében felveendő kölcsönökhöz is a jövendőre biztató alapot nyújtottak. Elismerem, t. Ház, hogy itt-ott talán mohósággal ragadtuk meg a kínálkozó alkalmat, olyan költekezéseket engedtünk meg magunknak, amelyekkel még várhattunk volna. Pénzünk volt, a hitelviszonyok •bel- és külföldön egyaránt jók voltak és mi éltünk a kedvező alkalmakkal. Csonka országunk kultúrában, közmüvekben, szociális intézményekben annyira szegény és elmaradt volt, hogy szinte közhellyé lett és valóságos nemes versennyé fejlődött: minél többet alkotni, építeni, teremteni! Magyarország adóssága, a háború után felvett kölcsöneink azonban nemcsak az említett alkalmakra vezethetők vissza, nemcsak ebből a — hogy úgy mondjam — nagy nemzeti építő lázból, fellángolásból eredtek, hanem mind szorosabb kapcsolatban vannak még Trianonnal is. Mert azt nem lehet elvitatni, t. Ház, hogy kirabolt és gazdasági erőforrásaitól megfosztott csonka országunkat a trianoni helyzet valósággal belekényszerítette az adósságcsinálásba. Méltóztassék kiszámítani, hogy pl. mibe került nekünk az, hogy elvették tőlünk erdőségeinket és emiatt minden darab épületfát és azt a rengeteg tüzelőfát külföldről kell behoznunk — éppen legutóbb Marschall Ferenc igen t. képviselőtársam azt állapította meg

; hogy évenként mintegy 30—40 millió pengő értékűt kell külföldről behoznunk — hogy minden gramm sót, amelyet kenyerünkbe teszünk, idegenből kell behoznunk. Lehetne még folytatni a sort, t. Ház, hogy rámutassunk mindazokra az okokra, amelyek a háborúban leromlott, a háború és a forradalmak után kifosztott és Trianonban feldarabolt országot arra kényszerítették, hogy megélhetése és haladása érdekében adósságokba verje magát. Az dobjon követ reánk, t. Ház, aki hasonló helyzetben máéképpen járt volna el. Nekünk tehát minden okunk megvan ahhoz, hogy adósságunk rendezésének ügyével a leghatározottabban foglalkozzunk, mert mindí. ülése 1933 május 4-én, csütörtökön. addig, amíg ezt a kérdést valamely formában, akár ideiglenesen is, de nyugvópontra nem hozzuk, alig remélhetjük költségvetésünk realitását és nemzeti termelő hatását, vagyis a nemzeti munkaprogram megvalósítását, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) T. Ház! A tárgyalás alatt álló költségvetés alkalmat ad nekem arra, hogy Tylernek úgy a múltban, mint legutóbb megjelent s az imént említett pénzügyi helyzetjelentésére is pár szóval kitérhessek. Tyler a múltban megtett jelentésében eladósodásunkat — nagyon jól tudjuk — nem annyira az adós, mint inkább a hitelező szigorú szemszögéből nézte, mert ha tanácsa szerint élünk és minél jobban csökkentjük belső kiadásainkat, annál több jut a hitelezők kielégítésére. Mi azonban élni is akarunk és nem lehet egyedüli célunk az, hogy a jelen szükségleteiről csak azért mondjunk le, hogy hitelezőinknek fizethessünk; mi fizetni akarunk, de ehhez élnünk, keresnünk, termelnünk és megfelelő piaci áron értékesítenünk kell. A kiadások gyökeres csökkentését Tyler, sajnos, ismét fokozott nyugdíjazásokkal, újabb tisztviselői létszámredukcióval, illetve fizetéslejebbítéssel javasolja elérni. Mindez azonban annyira gyengítené a fogyasztást, az adóbevételt, — nem is szólva az újabb nagy^ lelki meg- • rázkódtatásokról — hogy végeredményben azt az államháztartás sínylené meg. Lehet, t. Ház, hogy talán egy-két évig többet tudnánk fizetni külföldi hitelezőinknek, később azonban ismét feltétlenül felborulna az egyensúly. A mi érdekünk az, hogy minél élénkebb élet és minél nagyobb forgalmunk legyen, mert csak így tudjuk újból felvenni a munkát, így tudunk termelni, értékesíteni s majdan fizetni. Szándékosan használom ezt a szót, t. Ház, hogy «majdan», mert hogy egyhamar, vagy pláne most, fizetni tudjunk, azt lehetetlennek tartom. (Simon András: Ugy van!) De nézzük csak meg, t. Ház, ezeket a tartozásokat, honnan erednek és milyen természetűek azok. Tévedés volna azt hinni, hogy ezekben a tartozásokban csak az északamerikai Egyesült Államok lennének a hitelezők. A két európai állam, Anglia és Franciaország a háború végével nagyobb összegekkel szerepeltek mint hitelezők, Amerikánál. Az Egyesült Államok követelése hat szövetséges és társult államával szemben 1918 november 11-én, vagyis a háború végén csak 7 milliárd 67 millió dollár volt, míg Anglia nyolc szövetségesének 6 milliárd 753 millió dollárt, Franciaország pedig hatnak 2 milliárd 237 milliót adott kölcsön. Az ántánt-államok háborúját tehát tulajdonképpen ez a két európai nagyhatalom finanszírozta. A háború végével ezeknek a szövetségközi adósságoknak összege 16 milliárd 57 millió dollárt tett ki. Ebben Amerikának háborús adóssága az említett 7 milliárd 67 millió dollár volt, míg a többi hiteleket Amerika 1918 november vége, vagyis a fegyverszünet után 1920-ig 3 milliard 260 millió dollár értékben bocsátotta európai szövetségeseinek rendelkezésére. Ez az utóbbi összeg az amerikai felfogás szerint már nem háborús, hanem kereskedelmi hitel s mint ilyen, nem eshetik^ politikai elbírálás alá, azért annak rendezésénél más elvek érvényesülhetnek, aminthogy a Dawes- és Young-tervek és a Hoover-moratórium idejében mérséklőleg érvényesültek is. Szeretnénk hinni, hogy ugyanezt a nézetet vallaná Roosevelt, az új elnök is, amit annál