Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 17U, ülése 1933 május 4.-én, csütörtökön. 99 kor semmi kilátás sincs arra, hogy a kölcsönadó megkapja a pénzét, a gazdát mégis óriási költségekkel terhelik, ami csak tönkremenetelét sietteti, anélkül, hogy kilátás volna az eredményre. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Készséggel elismerem, hogy a kamatleszállítások terén a kormány sokat tett, de még korántsem eleget. T. Ház! A transzferpénzekből beruházási célokra kölcsönvett összegek felhasználásának tervében nem látom az állami kezelés alatt nem álló folyók kártételeinek, áradásainak meggátlására vonatkozó munkálatokat, pedig itt kettős célt érnénk el. Egyrészt egész vidékeket mentenénk meg a pusztulástól, amely évről-évre ismtélődik, másodszor pedig olyan inségmunkát adnánk, amelynél minden fillér annak a munkásnak zsebébe jut, nem pedig — mint sok más közmunkánál — 70—80% erejéig a nagykartellek zsebébe vándorol. Itt van a Sajó, a Hernád, a Zagyva és sok más hasonló jellegű folyó, amely minden évben zivatarok, esőzések alkalmával kiárad és elönti az egész vidéket. Aki ezeket a vidékeket ismeri, tudja, hogy a jó földek a völgyekben vannak, a hegyoldalak már nagyon terméketlenek. Elég egy nagy zápor, vagy egy hetes eső, hogy egész vidékek népének munkáját teljesen tönkretegye. Ez évenként megismétlődik. T. Ház! Interpellációt intéztem 1928-ban a földmívelésügyi miniszter úrhoz, éppen ezekkel az áradásokkal kapcsolatban és ő megígérte, hogy igenis azonnal intézkedni fog abban az irányban, hogy a műszaki felvételeket megcsinálják. Tudom is, hogy a miniszter úr ott aránylag nagyobb összeget adott a tervek elkészítésére, sajnos azonban mai napig nem történtek meg e szabályozások. A Hernádnál például nem történtek meg, a Sajónál pedig csak kis részben történtek meg. Ügy gondolom, hogy addig, amíg nekünk ilyen munkálataink vannak, amelyekkel a pusztulástól kell megmenteni vidékeket, ne építsünk parádés autóutakat és nagyszerű hidakat, hanem hagyjuk arra az időre, amíg ezeket a sürgősebb munkálatokat elvégezzük. (Friedrich István: Benne van a programúiban! — Mozgás és zaj.) Egy másik kérdésre akarom a t. Ház figyelmét felhívni, amit tulajdonképpen nem is szívesen teszek, de kényszerítve vagyok rá, mert 1927-ben egy költségvetési vitánál egy határozati javaslatot nyújtottam be a Házban elfogadás végett. A Ház el is fogadta, azonban nem tudom milyen tévedésből nem küldték át a felsőházhoz, nem vált országos határozattá, s a földmívelésügyi minisztérium átvette, de azt mondotta, hogy nem országos határozat, nem hajthatja végre. (Friedrich István: Talán az íróasztalába betörtek valahogy, aztán elveszett!) Az 1885: XXIII. te. olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek egyes vidékekre, sőt nagy vidékekre végzetes hatással vannak. Ez a törvénycikk ugyanis 4. §-ában a következőket mondja (Olvassa): «A vizek partja és medre a parti birtokos tulajdona és a parti birtoknak elválaszthatatlan alkatrésze. Az átellenes parti birtokoknál a meder középvonala képezi a birtokhatárt.» Az 5. § pedig így szól (Olvassa): «Természetes iszapolások és a mederben támadt szigetek a parti birtoknövedékét képezik.» Mi ennek a következménye'? Az, hogy egyesek elvesztik földjük nagy részét s mások jogosulatlan birtokszaporulathoz jutnak. A folyó medre ugyanis sohasem állandó, mert a viz az egyik parton mossa a földet, a másik parton meg feltölti, úgy hogy sokszor egész hosszú vonalakon más a víz niedre, mint volt annakelőtte. Ennek az a következménye, hogy nem veheti igénybe a parti birtokos az idézett törvény 8. §~ának a védelmét. A törvény 8. §-a ugyanis a következőképpen szól (Olvassa): «Ha a víz ereje által valamely birtoknak felismerhető része elszállíttatnék és a szemben, vagy alább fekvő birtokhoz vitetnék, a volt birtokos az ekként elszakított földnek továbbra is tulajdonosa marad, feltéve, hogy ezen tulajdonjogát az elszakítás napjától számított egy év alatt igénybe veszi...» stb. Lassú mederváltozás esetében nem segít semmi, mert nagyon ritka esetben konstatálható, hogy a szemben levő földszaporulat honnan ered. Így van ez például Tiszanagyfalu községben. Itt tehát nincs más mód, mint a törvény megváltoztatása és ezért vagyok bátor a következő határozati javaslatot benyújtani (Olvassa): «Utasítja a Képviselőház a földmívelésügyi kormányt, hogy terjesszen elő törvényjavaslatot, az 1885: XXIII. te, a vízjogi törvény módosítására, hogy a folyó lassú niederváltoztatásaiból eredő birtokviszonyváltozások igazságos módon szabályozhatók legyenek.» (Helyeslés.) T. Ház! A közoktatásügyi kérdésekkel inkább a kultusztárca költségvetésénél kívánok foglalkozni. Most csak egész röviden rá akarok mutatni arra, hogy milyen nagy veszélyben vannak a felekezeti iskolák. (Ügy van! Ügy van!) Már pedig a valláserkölcsi nevelést, a nevelés egyik legfontosabb részét csakis a felekezeti iskolák adhatják meg. Heti kétórás vallásoktatással nem lehet eredményt elérni, csak állandó intenzív vallásos neveléssel. Hogy ez mennyire igaz, ennek fényes bizonyítéka az az eset, amely most Magyarország északkeleti részén történt, ahova elért az a földalatti gyalázatos agitáció, amely mindent, de mindent meg akar semmisíteni, ami nekünk szent. A vidéken bizony már nagy eredményeket ért el ez az agitáció. A nép lelkét töhb helyen megmételyezte. Eljutott a sárospataki főiskolához is, de ennek ősi szellemén, amely szellem a hazafiiságon, a hiten, a valláserkölcsön és az ősi hagyományokon nyugszik, ahol az oktatás alapja a biblia, megtört. Ez az agitáció mindenütt az ifjúságot, különösen a tanító- és tanárképzőintézet növendékeit akarja magának nagy céltudatossággal megszerezni, de nem ért el mást, mint azt, hogy egy, a városban és nem az internátusban lakó egzaltált VH-es gimnazistát nyert meg magának, akit ugyan már előbb eltávolított az igazgatóság a legkisebb gyanús jelre, továbbá megnyert magának egy V. éves tanítóképzői hallgatót, aki csak most jött Sárospatakra, és aki egy kitűnő szerzetesiskola jelesen érett növendéke, aki szintén kinnt lakott a városban. Ez igazán nem érintheti sem a gimnáziumot, mely nevelte, sem a sárospataki főiskolát. Most erről a tanítóképzőintézeti növendékről is kíderülőben van, hogy ártatlan, az ügyészség, mint értesültem, már szabadon bocsátotta. Ezzel kapcsolatban bátor vagyok leszögezni minden tendenciózus és minden rosszul informált beállítással szemben, hogy a (főiskola igenis maradt az, ami volt 400 esztendőn keresztül: a valláserkölcs és a nemzeti érzés bevehetetlen vára. (Elénk helyeslés.) Ezzel a csúnya, vörös, szennyes hullámmal szemben is bevehetetlen erősségnek bizonyult. Visszatérve a tanítókérdésre, a tanítókat meg kell menteni. Vegyük az ő helyzetüket. A felekezeti tanítók illetményük egy részét — a helyi javadalmat — az iskolafenntartótól kapják, a mai viszonyok között azonban, amikor az