Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-157

42 Àz országgyűlés képviselőházának 157. pótádót, a betegápolási pótadónak elosztása azonban megint a belügyminiszter úr — koráb­ban a népjóléti miniszter úr, most a belügymi­niszter úr — teljesen önkényes eljárására van bízva, aki teljesen Önhatalmúlag állapítja meg, hogy az egyes törvényhatóságoknak, az egyes városoknak a beszedett betegápolási pótadóból mennyit ad át, és az átadott összeg korántsem fedezi azokat a szükségleteket, amelyeket fe­deznie kellene. így ennek az intézkedésnek az a következménye, hogy elérkeztünk, t. belügy­miniszter úr, oda, hogy a magyar közegészség­ügy legnagyobb csődjét írhatjuk meg és álla­píthatjuk meg azért, mert ebben az országban odáig jutottunk, hogy van bőségesen férőhely minden kórházban, kivétel nélkül, van bősége­sen férőhely az összes, aránylag kevés befo­gadóképességű, tüdőbetegek elhelyezésére szol­gáló gyógyintézetben és szanatóriumban, eze­ket az üres férőhelyeket azonban nem tudják betölteni azért, mert költségvetési fedezetük nines, és a belügyminiszter úr nem teremti elő a költségvetési fedezetet. Hát t. belügyminiszter úr, amikor a tüdő­betegstatisztikában vezetünk Európa összes ál­lamai között, illetőleg hátulról számítva a leg­rosszabb statisztikánk majdnem nekünk van, amikor a gyermekhalálozási statisztika tekin­tetében is, ha az utolsó évtizedekben volt is va­lami javulás, ez a javulás az utolsó két-három évben, amióta ilyen gazdálkodás van, teljesen leromlott, amikor egyéb fertőző betegségekben is éppen a gazdasági nyomorúság és az elsze­gényedés miatt is mind több és több ember szorul rá a kórházi ápolásra: akkor lehetetlen fenntartani azt a rendszert, amelyet a belügy­miniszter úr meghonosított és fenntartani kí­ván. Igenis, elő kell teremteni a költségvetési fedezetet, hogy legalább a férőhelyek mind­egyikére lehessen elhelyezni kórftiázi ápoltat és lehessen elhelyezni a tüdőbeteget, alki odahaza megfertőzi családjának taigjait, aki odahaza nem hogy meggyógyulni tudna, hanem a fer­tőzés következtében még újabb áldozatokat is szerez. Felhívom a belügyminiszter úr figyelmét arra, amire nézve az én kerületem székhelye, Debrecen városa már ismételten és ismételten a belügyminiszter úrhoz fordult. Ott a vene­reás betegeket a rendőrségi fogdában helyezik el. (Hegymegi Kiss Pál: Ez igaz!) A város közönségének legnagyobb felháborodására évek óta rendőri fedezet mellett viszik ki a klinikára ezeket a betegeket, az egész^ városon keresztül kísérik ezeket a szerencsétleneket, ami ellen, az egész város felháborodott. Ami­kor a város ismételten és ismételten áldozatot hozott az egyetem megteremtésére a Jtözkórház átadásával és annak renoválásával, akkor le­hetetlen ezt a botrányos közegészségügyi álla­potot fenntartani azért, mert a belügyminisz­ter úr ridegen elzárkózik, hogy a betegápolási alapból annyi fedezetet nyújtson a debreceni közkórháznak, amelyből meg lehetne oldaniezt a kérdést és a venereás betegek elhelyezését biztosítani lehetne a közkórházban. (Hegymegi Kiss Pál: Ügy van!) T. Ház! Amikor• a r belügyminiszter' úr hozzáfog a közigazgatás kérdésének rendezésé­hez, én sokkal egészségesebbnek, sokkal idő­szerűbbnek tartottam volna, mint mondottam, ha nem az állampolgárok jogainak megcsorbí­tását szabályozó törvényjavaslattal jön ide, hanem azokkal a nagy problémákkal, ame­lyekkel "— mint mondottam — ismételten kel­lett volná foglalkozni a múltban, és amelyek még ma is megoldatlanok. ülése 1Ù3S március Ú-én, csüioriökon. Az előbb már szólottam arról, hogy javas­lattal kellett volna jönni a községek háztar­tásáról. De itt van magának az állampolgárságnak kérdése. A mai kormányzatnak vagy az ellen­forradalmi kormányok alatt valamelyik kor­mánynak elő kellett volna állnia egy a tria­noni békeszerződés következményeként támadt helyzetnek megfelelő törvényjavaslattal és ezt a kérdést megnyugtatóan szabályozni, mert úgy, ahogy ma van, ez a szabályozás csak arra jó, hogy az állampolgárokat vexálják, de semmiesetre sem arra, hogy megnyugvást keltsen ebben a kérdésben. Itt van azután az egyesülési és gyülekezési jog kérdése, amely ugyancsak fontos közigazgatási jog, alkot­mányjog, amelynek szabályozását és törvény­hozás útján való rendezését ismételten és is­mételten sürgettük. Ezeknek a problémáknak megoldásával nem jön a belügyminiszter úr, hanem jön ez­zel az állampolgárok jogorvoslatának megszű­kítését célzó rendelkezéssel. Ha már itt tartunk az egyesülési jog kér­désénél, akkor megint csak vissza kell tér­nem ahhoz a problémához, amelyről már mon­dottam, hogy végre egyszer a belügyminiszter úrnak el kell döntenie, hogy centralizációs vagy decentralizációs álláspontra helyezke­dik-e? (Büchler József: Felemás állapot, ami ma van!) Ma az a helyzet, hogy igaz, hogy megvan egyes közületeknek az a joguk, hogy bizonyos kérdésekben elsőfokon vagy másodfokon dönt­hetnek, de aki ismeri a közigazgatás mai álla­potát, az nagyon jól tudja,, hogy semmiféle olyan kérdésben, amelyben a legkisebbmérvű politikum van, az egyes vidéki önkormány­zati testületek, vagy vidéki közigazgatási vagy rendőri szervek nem mernek és nem is tudnak intézkedni, mert a belügvi kormányzat olyan intézkedést léptetett életbe, hogy minden olyan vonatkozásban, amely valamiképpen politiká­val kapcsolatos, magától a belügyminiszté­riumtól kell kikérni az elsőfokú hatóságnak a döntésre vonatkozó utasítást. Amikor ez az ál­lapot, amikor egy gyűlés engedélyezésének kérdésében az a vidéki főszolgabíró vagy rend­őrkapitány először megkeresi a főispánt, és megkérdezi, vájjon engedélyezheti-e a gyűlést, majd pedig, ha a főispánnak nincs kifogása, külön felhívja a belügyminisztérium rendészeti osztályát és attól is utasítást kér, hogy meg­adja-e az engedélyt, és így adja ki végre az elsőfokú határozatot, amelyben — mondjak — megtagadja a gyűlésre vonatkozó bejelentess tudomásulvételét, akkor nem kómikus-e, ha a belügyminiszter úr azt mondja nekünk, hogy: tessék jogorvoslattal fordulni a második fok­hoz, — tehát ahhoz a fokhoz, amelytől az első­fokú hatóságnak már utasítást kellett kérnie. Es hiába fordulunk ilyen esetben — ha har­madfokú jogorvoslat van — a harmadfoka jog­orvoslat igénybevételével a belügyminiszter úrhoz, akkor sem érünk célt, amikor az első fok már olyan határozatot hozott, amely a harmadfok kifejezett intenciójának felel meg. Ez az egész vonalon így van. Ez a helyzet a. gyűlések engedélyezésénél, az előadások tar­tásánál, az egyesületek vagy szakszervezetek fiókjai bejelentésének tudomásulvételénél és minden olyan kérdés elbírálásánál, amely­nek eldöntésébe — mint mondottam — csak a legcsekélyebb mértékű politikumot is lehet belevinni.

Next

/
Thumbnails
Contents