Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-156

34 Az országgyűlés képviselőházának 156 Tobler János: Mélyen t. Ház! Mi keresztényszocialisták hívei vagyunk a szociális biztosításnak, sőt jobb gazdasági viszonyok között a szociális biztosítás kibővítését is kívánjuk. Amikor mi az Országos Társadalombiztosító, röviden az Oti. ügyeihez hozzányúlunk, nagy elővigyázatossággal tesszük ezt és felelősségünk teljes tudatában. Az Országos Társadalombiztosító Intézet évek óta deficittel zárul. Véleményünk szerint az Oti.-deficit mindaddig fog tartani, amíg a munkaalkalmak szerzése körül nem történnek változások és amíg a munkanélküliség kérdését más mederben meg nem oldjuk. A t. belügyminiszter úr, aki az Oti. ügyeit a népjóléti minisztérium feloszlatása óta vezeti, — bár elfogadom jóindulatát és szándékainak nemességét — meg kell állapítanom, hogy e rendelettel igyekezett vagy akar az Oti. szanálásához hozzájárulni. E rendelet szerint a biztosítottak betegség esetén munkaadóigazolványt kénytelenek váltani, amely igazolvány 20 fillérbe kerül, azonkívül minden betegség esetén egy külön vényt, külön receptet, amelynek ára 30 fillér. Mélyen t. Ház! Az Oti. igazgatóságának munkavállalói képviselete egyrészt, másrészt a keresztény szakszervezeteknek az Oti-ban résztvevő igazgatósági és közgyűlési tagjai közölték a belügyminiszter úrral abbeli aggodalmaikat, hogy a munkásság és a tisztviselők, szóval a biztosítottaknak tömegei ezt az újabb megterhelést nem fogják elbírni. Nézzük meg, vizsgáljuk felül, hogy ezek a rendelet folytán érvényesülő újabb terhek, kiadások tulajdoniképpen mit jelentenek az Oti^nak, mert hiszen az Oti. szanálásáról akar itt szó lenini. Mit jelent ez tulajdonképpen'? Az Oti. szakemberei szerint egy évben 800.000 igazolványra van szükség. A januári adatok, amelyek rendelkezésünkre állanak, körülbelül igazolják is azt a becslést, hogy egy évben 800.000 ilyen igazolványra lesz szükség. Igaz ugyan, hogy január havában, mint egyebekben is. bizonyos nekiindulás szokott mutatkozni. Az év kezdetén azonkívül influenza is volt, amely minden esetre emelte a szükséges igazolványok számát; Ezek szerint, ha elfogadjuk a 800.000-es számot, akkor az igazolványok díja 100.000 nengő bevételt jelent. A másik kérdés, hogy hány vényre, receptre lesz szükség. A szakemberek szerint egy évben körülbelül négymillió ilyen vényre számítanak, ami körülbelül 1,200.000—1,500.000 pengő bevételt jelent. (Pakots József: Ez csökkenni fog!) Az újabb terhek, tehát az igazolványok és vények körülbelül kétmillió pengő bevételt jelentenek. (Pakots József: Jelentenének!) T. Ház! Én itt elsősorban a munkaadói igazolványoknál állok meg és azt kell mondanom, hogy bizonyos fokig abszurdnak tartom, hogy valaki tagja legyen egy betegsegélyzőpénztárnak, egy országos társadalombiztosító intézetnek, ahol munkaadó és munkavállaló a maga tagsági díjával hozzá is járul annak fenntartásához és betegség esetén külön munkaadói igazolványt legyen kénytelen kiváltani. Felmerül itt egészen jogosan a kérdés a munkavállalók lelkében, hogy «miért vagyok én tag és miért fizetek én úgyis tagsági díjat, amikor nekem betegség esetén külön munkaadói igazolványt kell váltanom.» Tagadhatatlan, hogy az Országos Társadalombiztosító Intézetet szanálni kell és ha a belügyminiszter úrnak itt gondjai vannak a szanálás körülj akkor én nem léphetek fel támadólag. De az, amit mi ennél a kérdésnél keresünk, az, hogy vájjon a biztosítottak elbírják-e ezeket az ülése 1933 március 8~án, szerdán. újabb terheket. Vájjon a biztosítottaknak ez a kétmillió pengő nem jelent-e olyan terhet, amelyet nem képesek elviselni és itt nem untatom és nem untathatom az igen t. Házat akkor, amikor egész röviden reámutatok azokra a munkabérekre és órabérekre, amelyek általában jelenleg be vannak vezetve. Ma a legelső szakmunkások munkabére, így például a bádogosok munkabére óránként 40 fillér, a textiliparban dolgozó tízezrek heti keresete 52. sőt 60 órás munkahét mellett 12—14 pengő. Kérdem, vájjon ezek elbírják-e ezeket a terheket? T. miniszter úr, itt fekszik előttem a kisgyóni bányászok levele, amelyben a következők foglaltatnak (olvassa): «Egy vájár például, aki napi 4:50—5 pengő keresettel bír, havonta a jelenleg teljesíthető 18—20 munkanap mellett 80—100 pengő keresetet érthet el. A külszíni munkások 2-50—3 pengős napi kereset mellett, figyelemmel arra, hogy havonta csak 18—20 napot dolgozhatunk, havi 45—60 pengő keresethez juthatnak. E keresetből például a vájároknál levonásba jön 520 pengő Társadalombiztosítójárulék, 5-40 pengő nyugdíjjárulék, 3 pengő adó, 2*60 pengő kárbitért...» T. Ház! Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy például egy középnagyságú család havi lisztszükséglete kb. 18 pengő s a lakbére pedig 20 pengő ,aikkor már 44:60 pengő a kiadása annak a bányásznak, aki az előbb említett munkaidő mellett havi 45—60 pengőt keres. Azt kérdi ez a bányász ebben a levélbe^ hogy miből tudják fedezni ezek után a gyermekeknek szükséges tejet és a családnál nélkülözhetetlenül szükséges egyéb élelmicikk árát, továbbá a ruházati és lábbeli szükségletet'? Amikor tehát keresetükből teljesen lehetetlen fedezni a család szükségleteit, akkor képtelenség — írják ezek a munkások, — hogy a munkaadói iga^ zolványért 20 fillért és a receptért 30 fillért tudjanak megtéríteni. Hiszen ha egy családban két beteg adódik, mint ahogyan előfordul, — mondja a levél — honnan teremtsék elő a szükséges 1 pengő 20 fillért, amikor egy fillér sincs a háznál, de még a szomszédnál sincs, ahonnan kölcsön tudnának kérni. T. Ház! Azzal tudniillik tisztában kell lennünk és abban nem szabad semmi demagógiát látnunk, hogy a dolgozó társadalom, elérkezett a teherviselés végső határához és hogy líjabb terheket — még ha az 10 filléres emelés is, — a legjobb akarat mellett sem tud elviselni. A saját kerületemből hallottam gyógyszerészektől, hogy egy alkalommal egy sarlachjárvány esetén három gyermeke volt beteg az illető munkásnak, aki kijelentette a gyógyszertárban, hogy nem fizethet 90 fillért három vényért, mert nincs abban a helyzetben a munkás, !

hiogy ma csak egy pengőnyi előre nem látott kiadást is fedezni tudjon. Nem tudom, hogy ezzel a rendelkezéssel elérjük-e azt, amit azok az illető férfiak elgondolnak, akik az Oti-t szanálni akarják, mert ennek következménye az, hogy a biztosítottak csak az esetben mennek orvoshoz, amikor betegségük már egy bizonyos nehezebb stádiumba jutott. Az igaz, hogy a könnyebb betegségekkel nem mennek az Oti-orvoshoz, hanem megvárjak, amíg meggyógyulnak, vagy rosszabbul lesznek. De kérdés, hogy ÍJ cm kerül-e majd az Oti-nak többe, ha betegei az egész vonalon súlyosabb természetű betegekké válnak? Tudom azt, hogy azzal az ellenvéleménynyel fognak jönni, hogy Németországban is