Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-163

Az országgyűlés képviselőházának 163. hogy túlsókat követel! — Müller Antal: Csak azt adja meg a kormány, amit a Honsz. kér, akkor meg lesznek elégedve!) Nem úgy van, mert vannak a Honsz.-nak olyan követelései, amelyeket a miniszterelnök úr nem teljesít az eddigiek szerint, de vannak olyan követelések is, amelyek a Honsz. tintatartójában maradtak. Azt kell megállapítanom elsősorban, hogy a legénységi hadirokkantakkal nem törődnek, mert azok a járadékokon túlmenő kedvezmények és előnyök, amelyeket a miniszterlenök úr bevett a javaslatba, túlnyomó részben a középosztályt és a tisztikart érdeklik inkább, a legénységet azonban alig. A legénységi állományúakat és az altiszteket odakünn a falvakon nem a trafik érdekli; őket elsősorban és mindenek felett a járadékok érdeklik. Már pedig éppen a járadékok terén nem álltak elő követelésekkel, nehézzé tévén ezzel a mi munkánkat is, mert így a miniszterelnök úr nyugodtan mondhatja nekem: mit követelőztök ti, amikor maga a hadirokkantak érdekképviselete belenyugodott ebbe a megoldásba. (Szilágyi Lajos: Figyelmeztetve lettek az állam mai pénzügyi helyzetére! •*— Farkas István: Más téren takarékoskodhatnának még most is! — Szilágyi Lajos: S hányadik memorandum ez már, amely nyilvánosságra jött? Kebelbéli értekezletek is voltak! — Vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Azon kezdem, hogy nem ők csinálják a törvényt, hanem mi! — Ügy van! jobbfelől. — Zaj. Elnök csenget.) Ha már itt tartunk a bírálatban és ha a Honsz.-szal szemben élesen fogalmaztam meg •kifogásaimat, meg kell mondanom, hogy ez a javaslat, amely végeredményben a 12 esztendős gyakorlat összefoglalása, túlnyomó részében, főleg a járadékok terén, nem a Gömböskormányra süt igazán bélyeget, hanem bélyeget süt arra a Bethlen-rendszerre, amely 12 esztendő alatt, amikor 200 millió pengős feleslegei voltak az országnak évente és amikor nagyon furcsa álszükségletekre voltak itt milliók, tízmilliók és százmilliók, nem tartotta kötelességének a hadirokkantak és hadigyámoltak problémájának megoldását, nem jött ide erre vonatkozó törvényjavaslattal és olyan antiszociális és embertelen jogszabálysorozatot hozott létre az esztendők során, amely miatt pirulnunk kell és pirulnia kell a magyar nemzetnek Európa előtt. (Egy hang jobbfelől: Túlzás!) Mert állítom, hogy a járadékoknak ahhoz a rendszeréhez fogható, amelyet a miniszter úr pénzügyi meggondolásokból és nem azért, mert helyesnek tartja, felvett javaslatába a múltból, mondom, ehhez fogható antiszociális és embertelen kezelése a hadirokkantaknak nem történt sehol, ahol háborús katonák rokkantán hazatértek a nagy verekedésből, csak éppen Magyarországon. (Jánossy Gábor: Amelyet megcsonkítottak és kiraboltak! Ezt ne tessék elfelejteni!) Ne túlozzon a képviselő úr. (Jánossy Gábor: Az igazság nem túlzás!) Azt senki sem mondja, hogy bennünket nem raboltak ki. Arra feleljen a képviselő úr, hova tették az egy milliárdot, miért nem jutott a hadirokkantaknak ebből az egy milliárdból. Erre feleljen a képviselő úr! (Jánossy Gábor: Tizenhárom év alatt hat kormány változás volt! — Dinnyés Lajos: De a rendszer egy volt. — Zaj.) T. Ház! Most néztem át a Bethlen-kormány egykori pénzügyi államtitkárának az ülése 1933 március 23-án, csütörtökön. 2Í5. egységespártban mondott beszámolóját az 1924/25. költségvetési esztendőtől 1928/29-ig terjedő időben teljesített beruházásokról. Ebben a beszámolóban, amely ahszolúta nem teljes, a következőket olvasom (Halljuk! Halljuk!): A kereskedelmi és ipari kikötőre 26 millió t pengő jutott, amelyből semmi hasznot nem látunk; az ármentesítő társulatoknak jutott kölcsönre és beruházásra 78 millió pengő; a hitelélet támogatására jutott 73 "2 millió pengő, s ebből igen nagy rész a Pénzintézeti Központnak; hivatali épületekre jutott e 4—5 esztendő alatt 87.8 millió pengő. Azt hiszem, ezt megtoldhatom még a csiborpatkolásra adott sok millióval, a külföldi Collegium Hungaricumokra adott sok millióval, a borházakra adott sok millióval, a Szterényi Józsefre és Józsefekre adott sok millióval; azt hiszem különben, hogy báró Szterényi József a. magyar államnak, ha mindent összeszámítunk, legalább 25 milliójába került s ha még a békeidőket is hozzászámítjuk, akkor talán még többe is. (Zaj.) És amikor így repültek a milliók, kérdem, miért nem jutott a hadirokkantak kérdésének megoldására! (Zaj a jobboldalon. — Müller Antal: Ez sokkal előbbrevaló lett volna! Ebben mindnyájan egyetértünk!) T. Ház! Ez a javaslat és a hadirokkantak kezelése ezalatt a 14 esztendő alatt — különösen ez az utóbbi — hű tükre annak a katonaellenes gondolkodásnak, amelynek itt tanúi vagyunk, amióta a háborúból hazajöttünk. Elkezdődött ez a határokon, amikor hazajöttünk a háborúból s mikor tisztikocsijainkba berontott egypár rozogatérdű civil azzal, hogy vegyük le sapkarózsáinkat. Nemzetőröknek nevezték ezeket. Ott kezdődött tehát a dolog és folytatódott akkor, amikor itt forradalmat csináltak a magyar nemzet színe-java, a háborúba vonult nemzedék nélkül, elfelejtvén Napóleonnak azt a mondását, hogy a forradalom egy gondolat, amely szuronyokra tesz szert. Ezt elfelejtették. Mert ha az igazi és nemzeti forradalom lett volna, akkor nem azt kellett volna mondani, hogy nem akarok katonát látni. — hanem nekik kellett volna a határra kiállaniok és bennünket odaparancsolni ok és bizonyos az, — amennyire meg tudjuk ítélni a helyzetet — hogy akkor ma nem Csonka-Magyarországon élnénk. (Elénk tetszés és taps a baloldalon.) Folytatódott ez a katonaellenesség azután a bolsevizmus alatt. Folytatódott akkor, amikor katonáink — mert még a vörös mundérban is magyar katonák voltak — kint vágták az ellenséget és várták az időpontot, — részben meg is tették — hogy kitűzték a nemzeti színeket. Amikor ez a veszedelem fenyegetett, akkor mindjárt előálltak a Linder-féïe jelszóval, hogy: «nem akarok katonát látni» és visszaparancsolták a magyar seregeket. Ez a vörös katonaellenesség folytatódott később nemzetiszínű jelszavakkal ezalatt a 14 esztendő alatt. Nemzetiszínű jelszavaskodás, ünneplés mellett, aminek itt vannak a tanúi a gobelineken és mindenféle képeken az Országházban, Csonkamagyarországon honfoglalást ünnepeltek! Merem mondani, hogy soha még nem volt magyar nemzedék, amely ide alacsonyodott volna. A Mohács utáni nemzedék sem tette meg azt, hogy akkor, amikor legkisebb volt Magyarország, önmagát honfoglalóként ünnepelje, és ugyanakkor, amikor magukat honfoglalóknak mondották, ilyen gyalázatos 40*