Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-143

Az országgyűlés képviselőházának 14 képességét és a szállítási feltételeket is javította. A motorkocsik és a sínautók bevezetése, ez az a pont, ahol tovább igyekszünk haladni. T. Ház! A további reformok, amelyeket tervbeveszünk, a központi igazgatás átszervezése, egyszerűsítése, az anyagbeszerzés centralizálása és gazdaságossá tétele, az áruszállítási feltételek javítása, különösen a gyors szállítás iránti igények fokozottabb kielégítése, azonkívül az állami vas-, acél- és gépgyárakkal olyan együttműködés megteremtése, amely az ugyanazon vagy rokontermészetű munkálatokat egyik vagy másik üzem keretében összpontosítja. Az állami vas-, acél- és gépgyárak problémája állampénzügyi szempontból azért különösen súlyos probléma, mert ha ahhoz az egészen radikális megoldáshoz folyamodnánk is, hogy az állami vas-, acél- és gépgyárakat egyszerűen bezárjuk, (Hulljuk! Halljuk! balfelöl.) ebben az^esetben is az üzemek adósságterhe és nyugdíjterhe jelentős deficitet hárítana az államra, olyan deficitet, amelyet féligmeddig normális üzletmenet mellett az üzemek fenntartása esetén sem fogunk felülhaladni. (Zaj balfelöl.) Figyelembe kell továbbá vennünk, hogy az állami vas-, acél- és gépgyárak problémája nem elszigetelt probléma, hanem csak egy szektora a^ vas- és gépipar problémájának. Ezt a kérdést külön nem lehet megoldani, (Zaj half elöl.) hanem együttesen kell azt megoldani igyekeznünk, (Ulain Ferenc: Lehetőleg Bíró Pál tanácsa szerint!) olyképpen, hogy a vas- és gépipar bizonyos ágaiban kétségtelenül tapasztalható túltengése az üzemeknek megszüntettessék és egyes gyártási ágak koncentráltassanak a legmegfelelőbb üzemekben. Ez esetben a magyar kormány nem zárkózik el attól, hogy ha megfelelő megegyezések jöhetnek létre a vas- és gépipraral, akkor bizonyos üzemágak az állami vas-, acél- és gépgyárak keretében leszállíttassanak. (Zaj.) A dohányjovedék terén le kell számolnunk azzal a ténnyel, hogy termelési politikánknak más irányt kell adnunk. Dohánykészleteink felhalmozódása a tanúsága annak, hogy a piacratermelés szempontjait nem vettük kellőképpen figyelembe. A dohánnyal bevetett területet tehát lényegesen csökkenteni kell, (Elénk helyeslés balfelől.) de ez a csökkenés nem mehet •' válogatás nélkül végbe. Vannak egyes dohányfajták, — a kerti, szuloki és muskotályfajták — amelyekben a kereslet a kínálatot még mindig meghaladja, s amelyeket a belföldön is teljes mértékben fel tudunk használni és a külföldön is könnyen értékesíteni tudunk. Amikor tehát a dohánytermelés átállításáról és a dohánytermelő területek apasztásáról van szó, ezeket az apasztásokat azokon a fajtákon kell keresztülvinnünk, amelyek számára megfelelő piacot sem a belföldi gyártásban, sem pedig külföldön nem találunk,, (Egy hang balfelől: Mi lesz a készletekkel?) A készletek értékesítésére nézye előbb voltam bátor jelezni, : hogy most áll szervezés alatt egy értékesítési vállalat, amely ezeknek megoldásával fog kommerciális alapon foglalkozni- Máris vannak kilátások arra, hogy sikerülni fog külföldön egy nagyobb kontingenst elhelyezni. (Friedrich István: Nagy veszteség lesz ebből, miniszterelnök úr, majd meg tetszik látni! Nincs ereje hozzá, hogy rendet csináljon! — Rassay Károly: Nemzeti ajándék egyeseknek! —Zaj balfelől.) A népszövetség pénzügyi bizottságával 3. ülése 1933 január 31-én, kedden. 75 folytatott tárgyalásaink során ismételten rámutattam arra, hogy a költségvetési kérdést pusztán financiális intézkedésekkel megoldani nem tudjuk, s a népszövetség pénzügyi bizottsága maga is elismerte és leszögezte jelentésében, hogy ezen túlmenő gazdasági intézkedésekre is van szükség. (Rassay Károly: Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudom, hogy azok a rendszabályok, amelyeket javasoltunk, nem népszerűek, és hogy a magángazdaság szemszögéből nézve, méltán kritizálhatok is. (Rassay Károly: Céltalanok, ez & baj!) Csakhogy olyan kényszerhelyzetben állunk, amelyet sokkal nagyobb hatalmasságok diktálnak ránk, mint amilyen hatalmas egy ország kormánya. A világfejlődés, a világkrízis kényszerít reánk bizonyos megoldásokat, és amikor a sok szükségszerű rossz között kell választanunk, a legkisebb rosszra kell esnie a választásnak. Ezt az utat, amelyet ez a Programm jelöl meg, nem szabad elhagynunk. Ez az egyetlen útja annak, hogy nehézségeinkből kigázolhassunk. (Egy hang balfelől: Az adóemelésf — Friedrich István: Ez adóemelés, de nem programm! — Jánossy Gábor: Tessék jobbat ajánlani! — Zaj. — Propper Sándor: Tessék tapsolni! — Sauerborn Károly: Éljenezzen, Gábor bácsi! — Elnök csenget.) Még beszédem elmondása előtt módomban volt a kritikákat elolvasni. Ezekből a kritikákból megtanulhattam, hogy mit nem szabad csinálni. Megtanulhattam,, hogy nem szabad az adókat emelni, nem szabad belső kölcsönműveletet lebonyolítani, nem szabad a transzferalapból kölcsönt venni, mert ez a külföldi adósságokat növelné — mintha ibizony a be nem fizetés nem növelné. Megtanultam azt is, hogy a személyzeti kiadásokat nem szabad csökkenteni, sőt nem szabad csökkenteni a dologi kiadásokat sem, mert ez a gazdasági élet sorvadására vezet. Ez csupa negatívum, és ha mindezeket a tanácsokat, amelyek a kritikákban megnyilvánultak, megfogadtam volna, most ölhetett kezekkel ülhetnék. (Za)j.) T. Ház! Konkrét javaslatokat ezekből a kritikákból nem tudtam kiolvasni. (Zaj a balés a szélsőbaloldalon.) Mindössze két alapgondolat az, amely vissza-visszatért ezekben a kritikákban, és amely kicsendült egyéb megjegyzésekből is. Az egyik az, hogy állami kiadásainkat le kell faragni körülbelül 600 milliós budgetre. (Felkiáltások a bal- és a szélsőbaloldalon: Ez igaz! — Zaj a jobboldalon és a középen. — Friedrich István•• Gömbös miniszterelnök úr is ezt mondta, tapsoltunk is neki! — Rassay Károly: Miniszteri fizetésekkel tanítanak egyetemi tanárok! Itt tessék kezdeni a lefaragást!) Elnök: Csendet kérek! Imrédy Béla pénzügyminiszter: T. Ház! Akkor, amikor nyugdíjterheink 200 millió pengőnyi összeget tesznek, s amikor az államadóssági terhek 100 millió pengőt tesznek, valóban nem tudom, hol van az a latitüd, ahol 150 vagy 200 millió pengőt le lehetne faragni a kiadásokból. (Ulain Ferenc: Éheznek az emberek! Miből fizessenek ? — Nagy zaj. — Fábián Béla: Az emberek utolsó holmiját is elárverezik, s adót emelnek! — Nagy zaj a Ház minden oldalán.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Imrédy Béla pénzügyminiszter: T. Ház! Amit ezen a téren emberileg tenni lehet, azt meg fogjuk tenni, s az a programm, amelyet az előbb körvonalazni bátor voltam a jövő évi 10*