Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-155

481) Az országgyűlés képviselőházának 155. ülése 1933 március 2-án, csütörtökön. ják tanulni!) Ezt igen, de együtt «az egészet nem! (Rakovszky Tibor: De ami még jön!) Az egész közigazgatási jogot különben senki sem tarthatja a fejében a dolog természeténél fogva, mert annak sokkal kiterjedtebb a terrénuma. Az első kifogásom tehát a törvényjavaslat •ellen az, amit előadtam. Mármost bocsánatot kell kérnem azért is, hogy bár én is találtam igen helyes intézkedéseket is közbe-közbe, kisebb számban, — ezt is hangsúlyoznom kell — ezeket itt nem emelem ki most, mert az előttem .szólott igen t. képviselőtársam és a többiek bőven taglalták és taglalni fogják ezeket a kérdéseket. Méltóztassék tehát megengedni, (hogy nem ellenzékig voltom kidomborítására, hanem .a tanácskozásra szánt idővel való takarékosság okából nem igen fogok foglalkozni azokkal -a részekkel, amelyekben nem találok kifogásolni valót. Az egyfokú fellebbvitel behozatala a takarékosság elvével van indokolva, (vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Nemcsak azzal!) Főképpen ezzel van indokolva, mint főindok ez szerepel. A takarékosságról én nem kívánok már bővebben beszélni. Előttem szólott igen t. képviselőtársaim már eddig is kétségbevonták, hogy ezzel a módszerrel valami lényeges takarékosságot lehetne elérni. Talán nem jutunk el odáig, ahová .az 1901 : XX. tcikkel annakidején eljutottunk, amikor a minisztériumoknak szintén csökkent valamivel a munkája, ellenben a törvényhatóságokban több helyen ugyanannak a különben nagyon jó törvénynek végrehajtása érdekében új állásokat kellett létesíteni. Mondom, odáig talán nem fogunk eljutni, de lényeges megtakarításról nem lehet szó. Csupán néhány miniszteriális tisztviselő munkája könnyül vagy szűnik meg, azonban ezzel szembenáll a polgárság érdeke. Mint már előbb is jeleztem, nekem mégis csak az a felfogásom, hogy a legelső érdek az, hogy a közigazgatás jól ki tudja szolgálni az életet és a lakosságot úgy a rendtartás, mint a segítés, a támogatás, az útbaigazítás tekintetében. E tekintetben is azonban úgy áll a dolog, hogy ebből a törvényjavaslatból nem meríthetek reménységet ärr SÍ <•> hogy ebben a tekintetben javulni fog a helyzet, mert meggyőződésem az, — talán erről később bővebben is fogok szólni — hogy a nép jogi meggyőződésének figyelembevétele nélkül élő törvényt, olyat, amelyet a nép igazságnak fogad el, alkotni nem lehet. Bátor leszek ebben a tekintetben példára hivatkozni. Sokszor szóhakerült már, hogy pl. a dohánymonopóliumról szóló törvény, amely már évtizedek óta fennáll, nem megy át sehogy sem a nép köztudatába és még ma is hiányos, (vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Szeretik a szűzdohányt!) Leszek bátor majd ennek ellentétét is bemutatni. Azt gondoltuk, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy mivel ezt egy idegen hatalom hozta be, innen van ez az átöröklött ellenszenv. Lehet, hogy ebbe a vagyoni érdek is belejátszott. De akkor hozták be a telekkönyvet r is, és ez az idegen uralom hozta be az okmánybélyeget is, amelynek ma sem nagyon örül a magyar ember, kivált amikor a tarifát erősen felemelik, azonban a köztudat azzal az elvvel, hogy a beadványokra bélyeget kell ragasztani, nem áll szemben, pedig ez is pénzbe kerül, nem csak a dohány, és még hozzá ezt nem is élvezi, míg a dohányt élvezi. Ezért merem állítani, hogy a főelem abban a lelki ellenállásban, amely a nép részéről mutatkozott, sem az idegen hatalom, sem pedig a haszonvágy vagy az anyagi érdek volt, hanem meggyőződésem szerint az, hogy benne volt a magántulajdonhoz való szigorú ragaszkodás annak tágabb értelmében. A mi népünk előtt — amint a borfogyasztási adónál is látjuk, (Rassay Károly: A kisüst!) — képtelenségnek látszik az, hogy a saját földjén, amely az övé, amelyen más nem parancsol, s amely után megfizeti az adót, a saját szükségletére ne termelhessen valamit. Azt hiszem, ha így nézzük ezt a dolgot, akkor nem kicsinyelhetjük le azt, hogy a magyar ember nem akarja a jussát hagyni, aminek egyébként alkotmányos jogtörténelmi, messzire visszanyúló okai is vannak. Két olyan nemes tulajdonságból eredt a magyar embernek ez a néha hibás vagy hibává fajuló erénye, — ha jobbnak méltóztatik ezt a kifejezést látni — amely tulajdonságoknak és érzéseknek fenntartása soha nagyobb érdeke nem volt ennek a nemzetnek, mint most. Számolok ennélfogva azzal a magyar emberrel, aki a jussát nem szereti hagyni és olyan törvényt szeretnék látni, amelyet az ő, ilyen alapon kialakult jogi meggyőződése képes elfogadni. (vitéz KeresztesFischer Ferenc belügyminiszter: Még egy pár fórumot kellene tehát közbeiktatni!) Nem arra gondolok, hogy még egy pár fórumot adjunk neki, hanem arra, hogy amikor fontos, életbevágó kérdésekről van szó még ha nem is tartoznak azok a közigazgatási bírósághoz, — apró-cseprő közigazgatási tyúkpereket természetesen ne lehessen tovább vinni — amikor akár a személyes szabadságáról, akár vagyoni érdekeinek komolyabb sérelméről f van szó, vagy ő úgy érzi, hogy arról van szó, ha a valóságban nincs is arról szó, adjuk meg neki a módot, hogy végigmehessen legalább is három fórumon. A közigazgatási bizottságban bátor voltam már megemlíteni, hogy ezelőtt a törvényjavaslat előtt két másik, a kormányprogrammban és a 95 pontban beígért törvényjavaslatot szerettem volna a Ház előtt látni. Az egyik a szolgálati pragmatika, amely megadja a tisztviselőnek azt az önállóságot, amely mellett lelkiismerete és a törvények szerint cselekedhetik (Rakovszky Tibor: Ez fontosabb, mint a bíróság!) A másik pedig" az alsófokú közigazgatási bíróság szervezése, hogy olyan tisztviselővel szemben, aki már lelkileg hajlamos erre, akár tévedett, nagyobb, súlyosabb tévedések reparálására a nép számára is alkalmat és módot nyújtsunk. Ilyen két törvényjavaslat beterjesztése után (Rakovszky Tibor: Ezekkel együtt!) megtehetnék ezt a kísérletet is, de szerintem ezek előtt ennek a kísérletnek megtétele veszélyezteTi úgy a — hogy úgy mondjam — közigazgatási jogbiztonságot, mint a jogegységet. A jogegységet még másért is veszélyezteti. Mert amikor az ügyek legnagyobb részét a vármegye alispánja végérvényesen elintézi, felteszem, hogy a legjobb akarattal, a legnagyobb hozzáértéssel, a legjobb lélekkel, mégis szükségképpen eltérő, gyakorlat fejlődik ki egyes vármegyék vagy törvényhatóságok területén, már pedig nagyon szomorú volna, ha a mi jogrendszerünkbe általános, 'országos érdekű kis vagy nagy kérdésékbe belekerülne az «ahány ház, annyi szokás» elve, mert ez egyenlő volna a jogbizonytalansággal. Most már talán bátor leszek rátérni a törvényjavaslat egyes tételeire, amelyeket nem azért hozok fel, — hiszen a részletes tárgyalás