Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-153

Az országgyűlés képviselőházának 153. ben tényleg nagy különbséget jelent, amennyiben elvi kérdést foglal magában. Én tudniillik a megszolgált munkabérnek a köztartozások előtt való sorolását tartom szükségesnek. Eb- , ben a tekintetben lehet és el tudom képzelni, hogy vagy a pénzügyminiszter úr, vagy a Ház egyes tagjai aggodalmakat fejezhetnek ki abban a tekintetben, hogy ilyen elvi állásponttal szemben indítványt terjesztek elő. Ha azonban úgy tekintjük a kérdést, akkor nem is találok elvi állásponttal való ellentétet, amely lehetetlenné tenné ennek az indítványomnak elfogadását, amit az is bizonyít, hogy magában ennek a törvényjavaslatnak 7. §-ában világosan benne van az, hogy a részes arató követelése előnyösen sorozandó a végrehajtási költségek után. Azonkívül az az elv, hogy a munkás kenyere saját adója céljára ne legyen lefoglalható, amit el kell ismerni helyesnek, humánusnak és jogosnak, magában véve áttöri ezt az állítólagos elvet. Ha valamit nem lehet lefoglalni az illető adótartozása fejében, még kevésbbé indokolt annak ki nem fizetése azért, mert másvalaki nem fizette meg az adóját. De ha a nemzeti munkaterv 26. §-át nézem, amely a szigorú adómorálról szól, amelyben világosan az van írva,, hogy (olvassa): «Az államkincstár részéről fokozottan érvényesíteni óhajtjuk az igazság és a méltányosság követelményeit», — akkor azt kell mondanom, hogy ha van valahol méltányosság és ha van valahol igazság, akkor ez az, hogy a munkás megkapja a bérét. (Ügy van! balfelől.) Lehet a közérdek védelmét állítani oda, mint ennek az elvnek, mondjuk, támaszték át, de ha a közérdeket úgy vesszük, mint mérleget, amelynek egyik serpenyőjében benne vannak mindazok a követelések, amelyeket az állam polgáraival szemben követel, a másik serpenyőjében pedig azok a kötelességek, amelyeket az államnak polgáraival szemben teljesítenie kell, akkor azt hiszem, alig fog akadni ember, aki a megszolgált munkabér biztosítását ne az utóbbi mérlegben keresse. Két elv áll itt — megvallom — egymással szemben. Az egyik a szigorú, eddig vallott s — úgylátszik — a pénzügyminiszter úr által is vallott elv, amely a köztartozások mindenekelőtt elsősorban való. sorozását kívánnia, mely tekintetbe véve éppen a vonatkozó esetek ritkaságát, amelyekről szó van, nem több, mint csepp a tengerben. Evvel szemben álláspontom, amelynek megvalósítását reméltem indítványom elfogadásával keresztülvinni, hogy a megszolgált munkabér, a mindennapi kenyér soroztassék első helyre és érvényesüljön elsősorban ennek biztosítása. Igaz, hogy ez sem vonatkozik a munkások nagy számára, de azoknak a munkásoknak szempontjából, akikre vonatkozik, ez mindent jelent, ez a megélhetést jelenti. Amennyire szükségesnek tartja a pénzügyminiszter úr azt, hogy emellett az elv mellett feltétlenül kitartson, éppen olyan kötelességemnek ismerem én a magam álláspontja -mellett kitartani abból kifolyólag, hogy a segitségre szoruló emberek védelmét kötelességemnek ismerem és ezt a kötelességemet teljesíteni fogom. Hogy a két elv közül a törvényben melyik fog érvényesülni, azt a t. Ház bölcs elhatározása fogja eldönteni, azt azonban, hogy a két elv közül melyik a helyes, a történelem fogja eldönteni. Ennek a döntésnek pedig bátran merek elébenéznL Kérem indítványom elfogadását. (Az elnöki széket Bessenyey Zénó foglalja el.) illése 1933 február 28-án, kedden. 391 Elnök: Kíván valaki szólni? (Nem!) Ha senki szólni nem kíván, a vitát bezárom. Az igazságügyminiszter úr kíván szólni. Lázár Anaor igazságugyminiszter: T. Képviselőház! Már előző felszólalásomban bátor voltam reflektálni Inkey Pál báró igen t. képviselőtársam most részletesebben megokolt indítványára. Ismételten kijelentem, hogy ezt az indítványt nem fogadom el. Nem fogadhatom el azért, mert ez a kérdés már a javaslat előterjesztése előtt részletesebb megvitatás tárgya volt. Az államháztartás mai helyzete nem engedi meg, hogy bármilyen vonalon nagyobb engedményeket tegyünk a kincstári követelések elsőbbsége tekintetében, mint amilyen engedmények ebben a törvényjavaslatban a mezőgazdasági munkabérek javára tétetnek Kérem, méltóztassék ezt az indítványt elutasítani. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: Szólásjoga többé senkinek nincs. A tanácskozását befejezettnek nyilvánítom. Következik a határozathozatal. Méltóztatnak-e báró Inkey Pál képviselő úr indítványát elfogadni, igen vagy nem,? (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik az indítványt elfogadják, szíveskedjenek feláliani. (Megtörténik.) Kisebbség. A Ház az indítványt nem fogadja el. Következik az 1. § tárgyalása. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az 1 §-t felolvasni. Pakots József jegyző (olvassa az 1. §-t): Bubinek István! Rubinek István előadó: T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy a törvényjavaslat 1, Vához a következő módosító indítványt tegyem: Indítványozom, hogy az 1. § 1. bekezdésének 2., 3. és 4. mondata helyébe a következő szöveg jöjjön (olvassa): «Ha a gazdálkodónak indokolt kétsége merül fel aziránt, hogy a munkásvállalkozó a munkavállalóval szemben vállalt szerződéses kötelességének pontosan eleget tesz, jogában áll, hogy az esedékes járandóságot a imiunkásvállalkozó terhére közvetlenül a munkavállalónak szolgáltassa ki.» T. Ház! Ez az indítvány tulajdonképpen nem szándékol mást, mint a Képviselőház elé benyújtott eredeti törvényjavaslat 1. §-ában a gazda terhére statuált felelősségnek épségben tartását. Az 1. §-on tudniillik az együttes bizottság bölesesége módosítást eszközölt, amely módosítással a gazda felelősségét enyhíteni óhajtotta olymódon, hogy abban az esetben, ha a :

gazdának kétsége merül fel, hogy a munkásvá.lalkozó a munkavállalónak a járandóságát ténylegesen ki fogja szolgáltatni, módjában és jogában áll a munkavállalók járandóságát a községi elöljáróságnál letétbe helyezni, mely esetben a gazda a felelősség alól szabadul. A helyzet azonban ebben az esetben az, hogy a gazdának ez a törvényes felelőssége áthárul az elöljáróságra, az elöljáróság viseli a felelősséget, anélkül azonban, hogy a jogi vita tekintetében, amely a munkás vállalkozó és a munkavállalók között felmerül, tényleg döntési joga volna. Ilyen módon tehát mi felelősséggel terheljük meg a községi elöljáróságot, ezzel azonban magát a jogkérdést még el nem intéztük. Helyesebbnek és indokoltabbnak tartom tehát azt, hogy megadjuk a gazdának a jogot ilyen esetben, hogy egyenesen a munkavállalónak fizesse ki a munkavállalót, tényleg megillető összeget. Ennek indoka az, hogy közvetlenül tárgyalást folytathat a munkás, vállalkozó és a munkavállaló között és ha tényleg van jogvita közöttük, ebben az esetben módja van ezt a jogvitát elintézni a munkásvállal-