Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-136

242 Az országgyűlés képviselőházának li Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Propper Sándor: T. Képviselőház! {Hall­juk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ez a kérdés szorosan Összefügg a munkanélküliség kérdé­sével és különösen a tél beállta óta annyira súlyos és fájdalmas, hogy feltétlenül szóvá kell tenni a Képviselőházban. Aki nem fizet lakbért, az nyilvánvalóan nem passzióból te­szi, hanem kényszerből. Ha elveszti a kerese­tét, ha kiesik a munkából, ha elvesztette az állását, lakbérét, akkor a legjobb akarat mel­lett sem tudja házbérét megfizetni és miután most, sajnos, igen sok a munkanélküli, igen sok az olyan is, aki nem fizet házbért. Énnek következtében tömeges kilakoltatási perek folynak és ezek nyomában tömeges kilakolta­tások. Ma Budapesten és környékén körülbe­lül 100—120 család van az utcán. (Mozgás <a baloldalon.) Kapualjakban, lépcsőházakban, réteken, házak tövében henteregnek többgyermekes csa­ládok (Buchinger Manó: Ágyban fekvő bete­gek!) szabad ég alatt 6—8 fokos hidegben. A lucskos utcán azután, ha kedvük van, dicsér­hetik ezek a szerencsétlenek a mai isteni és kapitalisztikus termelési rendszer erkölcseit. Aki ezt átéli, akit kitesznek az utcára 6—8 fo­kos hidegben, családostól, az nem lehet más a történtek után, mint anarchista. (Kertész Miklós: Teljes joggal.) Az állam ezen a téren semmit a világon nem tett és nem tesz. Az állam maga, mint háztulajdonos, ugyanolyan kegyetlen és kíméletlen, mint a magánházbér­tőke. Erre vonatkozóan egyetlenegy határo­zatra vagyok bátor hivatkozni, amelynek száma 1932/M. B. 8366/2. Egy határozat, ame­lyet a lakásügyi végrehajtások lebonyolításá­val megbízott miniszteri biztos bocsátott ki és amely úgy kezdődik, hogy (olvassa): «A ma­gyar királyi kincstár, mint végrehajtató, «X» végrehajtást szenvedő elleni lakáskiürítés iránti végrehajtás ügyében...» Tehát az állam maga mint háztulajdonos lép fel, mint végre­hajtató és tetet ki az utcára egy többgyerme­kes családot. Ez csak egy eset, de ilyen van számtalan tömegével, amivel én nem akarom a t. Képviselőházat untatni, csak rá akartam mutatni arra, hogy a magánkapitalizmusnak, a magánházbértőkének legalább is az állam jo­gosan nem tehet szemrehányást, mert ugyan­úgy jár el, ugyanolyan kíméletlenül, ugyan­olyan kegyetlenül, mint akármelyik háztulaj­donos. (Farkas István: Uzsorás az állam is!) T. Képviselőház ! Voltam bátor felkeresni a lakásbiztosságot munkájának kellős közepé­ben, hogy lássam, mi megy ott végbe, mielőtt interpellációmat elmondom, hogy legyen így megfelelő szemléltető információm. Mondhatom, t. Képviselőház és igen t. miniszter úr, hogy az a sereg, amely ott felvonul lakáskérdéssel, fedél hiányában, olyasvalami, ami minden képzeletet felülmúl. Azt csak közvetlen tapasz­talatból tudjuk felfogni, csak ha látjuk, hogy miyen förtelmes az a nyomorúság, amely eze­ket a szerencsétleneket gyÖtri. Azt ajánlanám a miniszterelnök úrnak, aki most már: hetek óta szaval bele az ország hasába (Mozgás.) különböző frázisokat, volna szíves ide elmenni a központi járásbírósághoz, a III. emeletre, ahol a lakásbiztosság tartja a maga hivatalát, hogy ott szavaljon azoknak a szerencsétlen la­kástalanoknak, lakásra váróknak, lakást kérők­nek, hogy azoknak próbálná megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mit akar velük. Itt kei­6. ülése 1932 december 14-én, szerdán. | lett volna megfogni a dolgot, ez volna a dol­gok sorrendje. Itt kellene azt a testvéri gesz­tust megmutatni, amelyről a miniszterelnök úr és az ő miniszterei beszélnek, amelyet azonban a gyakorlati életben, sajnos, egyáltalán nincs módunkban tapasztalni. De megnéztem néhány kilakoltatást is. Az valami borzalom. Érző ember onnan csak lesújtva és betegen mehet el, amikor lát egy családot, amelynek minden bűne az, hogy a gazdasági leromlás következ­tében elveszítette munkáját, azt a munkát, ame­lyet egyébként szívesen végzett és szívesen vé­gezne továbbra is. Egy ilyen családot törvényes intézkedések alapján, hatósági segédlettel összepakkolnak és ikitesznek az utcára télen, decemberben, a hat-nyolc fokos hidegben. Aki ezt látta, az nem tűrheti ezt tovább. Azért mondom el mind­ezeket, hogy valamelyik miniszter vagy mi­niszterelnök, vagy valamelyik befolyásos kor­mánypárti képviselő talán volna olyan szíves elmenni oda a lakásbiztossághoz és megnézné néhány 'kilakoltatott családnak a sorsát ott künn az utcán. Lehetetlenség, hogy erre fel ne engedjen a kéreg a szíve körül és lehetetlen­ség, hogy ne siessen ezeknek a segítségére, akik így ki vannak szolgáltatva a kegyetlen sorsnak, valamilyen enyhítő rendszabállyal. (Müller Antal: A téli hónapokra fel kell füg­geszteni a kilakoltatást!) Ez az én kérelmem. A legnagyobb jóakarattal és jószívűséggel vagyok a kilakoltatottak iránt s együttérzés­ből és szeretetből hoztam ide a kérdést. Elmen­tem oda és mondhatom, hogy a lakásbiztos­ság tőle telhetően, amennyire telik, embersé­gesen, kezeli a dolgot s szívesen adna lakást, de minthogy csak végrehajtószerv, végrehaj­tatja a bíróságok kilakoltató végzéseit és mint mellékes hatáskört gyakorolja csak azt a jogot, hogy ha van valahol, kiutal egy fél lakást, egy fél konyhát, avagy fészert annak a szerencsétlen kilakoltatott családnak. De ma ilyenek sem állnak rendelkezésére» tehát meg van kötve a keze, az idevonatkozó rendszabá­lyok és rendelkezések pedig lehetetlenné teszik számára s hatásköre sincs meg hozzá, hogy hosszabb halasztásokat adjon és benne hagyja a régi lakásban 'az ilyen szerencsétlen kilakol­tatandókat. T. Ház! Tegnap láttam a központi járás­bíróságon ezt a lakásbiztosságot működésben. Jelentkezett ott körülbelül negyven-ötven csa­lád gyerekestől, mindenestől, toprongyosan, fázva, dideregve s könyörögtek annak a bíró­nak, hogy már öt—hat—nyolc nap óta ki van­nak lakoltatva az utcára, adjanak tehát nekik valamilyen hajlékot. A bíró fájó szívvel álla­pította meg a tegnapi napon, hogy egyetlen egy lakása van a sashalmi állami lakótelepen, azt oda tudja adni. Egy meg is kapta e sze­rencsétlen családok közül a kiutaló végzést, a többinek pedig azt mondta a bíró, — láttam, hogy sajgott a szíve a fájdalomtól, — kedve­seim, jöjjenek holnap; ha lesz, és ami lesz, ki fogom utalni. S elmentek ezek a szerencsétle­nek «haza», vissza az utcára, a kapualjakba, a lépcsőházakba, a fészerekbe, a házak tövibe, — «haza», abban a gondolatban, hogy hátha valamilyen csodás véletlen folytán holnap vagy holnapután, vagy a következő héten mégis csak lakáshoz fogják őket juttatni. T. Ház! Sajnos, azonban maga az állam az, amely a kielégítő megoldást hátráltatja. Nincs elég szükséglakás és ez a legnagyobb haj.: A: kőből épült szükséglakások közül a

Next

/
Thumbnails
Contents