Képviselőházi napló, 1931. XI. kötet • 1932. augusztus 12. - 1931. november 29.

Ülésnapok - 1931-128

Az országgyűlés képviselőházának 128. másrészt, hogy az ország termelő rétegeit nem tartja értéktelen tömegnek, hanem azok sorsával, életével törődik. Nem csodálkozom azon, hogy a társadalompolitikai bizottság ezt a jelentést így ebben a formában terjesztette ide, hiszen ennek a bizottságnak Bíró Pál az elnöke, aki maga is részese a magyar széntermelésnek s az egyik vezére a magyar nehéziparnak, akinek szénbányái vannak. (Malasits Géza: Nem is egy!) En a magam részéről ízetlennek is tartom, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) hogy ebben a bizottságban a széntermelés egyik első exponense^ elnököl és az ő neve alatt kerül a Képviselőház elé ilyen előterjesztés, hogy a bányamunkások rövidített munkaidejét ne fogadja el a Képviselőház. Ezt összeférhetlennek is tartom. (Kéthly Anna: Tisztára összeférhetlen!) Végtelenül sajnálom, hogy ezen a bizottsági ülésen nem lehettem jelen, noha tagja vagyok ennek a bizottságnak, de nem tudom, kinek a bölcsesége úgy rendezte a dolgokat, hogy ugyanabban az időben mentelmi bizottsági ülés is volt, amelynek szintén tagjai vagyunk és így, mivel egy eddig még meg nem döntött fizikai törvény alapján egy test ugyanabban az időben két helyen nem lehet, nem lehettünk tehát mindkét ülésen jelen és így ellentmondás nélkül jött ki ez a jelentés a bizottságból. Ezért kell ezt itt szóvátennünk és itt kell tiltakoznunk az ellen, hogy a kormány a mai időkben ilyen jelentésekkel álljon az ország elé. Hiszen Biró Pál, aki ennek a bizottságnak elnöke, mint nagykapitalista, szíve szerint naponta 24 órát dolgoztatna az ő birodalmában, ha lehetne és csak azért nem teszi, mert nem lehet. Most volna az első alkalma ennek az új kormánynak ahhoz, hogy azt a bizonyos iij stílust a gyakorlatban is bemutassa. (Kéthly Anna: Az önző kapitalizmussal szemben!) Most volna alkalma arra, hogy a munkásság felé irányított testvéri jelzőt valamilyen kis mértékben realizálja. Most volna alkalma arra, hogy megmutassa, mennyi a komolyság azok ban a frázisokban, amelyeket eddig hallottunk, mert hiszen kevésről, alig valamiről van szó. Tulajdonképpen semmiről nincs szó. Alig van ennek más, mint elméleti jelentősége ezidőszerint, tehát nagyon könnyen és nagyon olcsón tehetett volna egy gesztust a munkásság felé és elfogadhatta volna a nemzetközi genfi egyetemes értekezletnek ezt a nagyon szerény és a mai időknek már nem megfelelő előterjesztését. Eszembe jut, hogy amikor az ipari forradalom idején az angol^ iparban 13—14 óra volt a munkaidő, és a kormány az akkori események hatása alatt, a robbanások és a géptörések hatása alatt kénytelen volt a munkaidőt törvényesen leszállítani, törvényesen 10 órára szállította le, akkor az angol nagykapitalizmus rendkívül felháborodott ezen, ellenállott és a saját házi használatára gyorsan kirendelt magának egy országos nevű közgazdászt, felrendelte gyorsan Senior urat, ezt a közgazdászt és megbízta, hogy azonnal, 24 órán keresztül, egy éjszakán át csináljon elméletet a rövid munkaidő ellen. (Az elnöki széket Czettler Jen« foglalja el) Senior úr megállapította, hogy a 10 órás munkaidő az egész angol termelést tönkre fogja tenni, mert a munkás — ezen új, megrendelt elmélet szerint — 14 órából 13-at csak önmagának dolgozik, csak az önmaga munkabérét keresi meg és csak a 14-ik óra az, amellyel a kaülése 1932 november 17-én, csütörtökön. 383 pitalizmusnak, a termelésnek és a köznek szolgál Ezt az elméletet, ezt a műelméletet egész komoly ábrázattal terjesztette a világ elé, és az angol kapitalizmus ebbe a Senior-féle müelméletbe kapcsolódva igyekezett a 10 órás munkaidőt elgáncsolni. Természetes, hogy Senior úr elmélete megbukott, csődöt mondott és az angol kapitalizmus a 10 órás munkaidő mellett sem ment tönkre, mert merőben hamis és hazug állítás volt az, hogy a munkás túlnyomórészt maí gának dolgozik és csak egy kis részt dolgozik a kapitalizmusnak, a vállalatnak. Ugylátszik azonban, hogy noha ez a Seniorféle elmélet az egész világon megbukott és elfelejtették, nálunk meg virulens állapotban van, nálunk még ennek r alapján törvényhozási munkát is akarnak végezni. Ezt az elméletet akarják nálunk most meghonosítani száz esztendővel később, mint ahogyan az Angliában megbukott, és éppen abban az időben, amikor az egész világon igen hatalmas áramlatok kerekednek felül, és pedig nemcsak munkás részről, — amint Peyer Károly képviselőtársam említette — hanem kapitalista részről is, az előrelátóbb, nem a jobbszívű, csak az előrelátóbb kapitalizmus részéről is (Erödi-Harrach Tihamér: A józan és okos kapitalizmus részéről!) abban az irányban, hogy elejét kell venni ebben a második nagy ipari forradalomban az esetleges kitöréseknek azzal, hogy így ellensúlyozzák és igyekezzenek valamennyire nyugvópontra juttatni a technika forradalmából keletkező ezeket az egyenetlenségeket. A miniszterelnök úr második rádiószózatában úgy szólott a munkáltatókhoz, hogy legyenek szívesek minden üt munkás meílé még egyet alkalmazni. Már a tegnapi napon volt alkalmam ennek a felhívásnak csődjéről beszélni. De ennek nincs is szankciója, ez egy hallatlanul nagy naivitás. A miniszterelnök úr tanácsadói szociológiai és közgazdasági téren olyan hallatlan tudatlanságot és tájékozatlanságot árultak el, amely egészen páratlan, és sajnálni kell a miniszterelnök urat, hogy ezeknek a tudatlan és tájékozatlan informálóknak bedőlt és ezzel állott ide az ország elé. Nos, ha a miniszterelnök úr mégis meg akarná menteni a maga helyzetét ebből a szempontból, akkor annak, hogy több munkást alkalmazzanak, csak egyetlen szankciója van, és pedig az, ha a munkaidőt, igenis, törvényes kötelezettséggel lejjebb szállítják. Más szankciója a több munkás alkalmazásának nincs, csak ez az egy. S még egy, ami szintén hatalmában áll a kormánynak, ez pedig az, hogy a miniszterelnök úrnak, mielőtt az ő második számú rádiószózatát a világ elé bocsátotta, vagy azzal egyidejűleg a saját maga hatásköre alatt álló üzemekben, gyárakban és hivatalokban kellett volna a munkáslétszám felemeléséről gondoskodnia. En nem akarom a bürokráciát megnövelni, nem arra akarok itt most utalni, hogy a miniszterelnök úr és a kormány növelje meg a nagy, vízfejű bürokráciát és még több tisztviselőt alkalmazzon, hanem arra gondolok, hogy a státus felsőbb részének visszafejlesztésével, tehát a drágább és értéktelenebb rész visszafejlesztésével a ranglétra alsóbb fokán állók számát szaporítsa, azonkívül pedig emelje azt a munkáslétszámot, amely minden tekintetben és minden^ körülmények között megkeresi a maga bérét, sőt hasznot is produkál. A miniszterelnök úrnak tehát, mielőtt ezzel a naivitással jött, azzal kelletét volna reális alapot adnia az ő felszólításának, hogy a saját kezelése alatt álló üzemekben emeli fel a munkáslétszámot, 54*