Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-112

Az országgyűlés képviselőházának 1 szakaszt is, ezt végre akarja hajtani, mert a kormánypárt nyugodtan akar emészteni. T. Ház! Még az utolsó pillanatokban is tiltakozom ennek a szakasznak felvétele ellen, nemcsak hogy ellenzem ennek felvételét, hanem tiltakozom is ellene. Tiltakozom ellene pártom nevében, tiltakozom ellene a parlamentarizmus nevében, tiltakozom ellene az ország dolgozó népe nevében, tiltakozom a népszuverenitás nevében, amelyen most léket ütnek ezzel a szabályozással, mert lehetővé teszik azt, hogy sok ezer választó akaratát egy egyszerű többségi vótummal megváltoztassák. Az urak tiltakozásomat honorálhatják, ha akarják. Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, heszédideje már lejárt, szíveskedjék beszédét befejezni. Propper Sándor: A felelősség mindenesetre a többséget és a kormányt terheli. Kérem módosító javaslatom elfogadását. Elnök: Szólásra következik? Herczegh Béla jegyző: Esterházy Móric gróf! Gr. Esterházy Móric: T. Ház! Engedelmet kérek, ihogy dacára az előttem szólott t. képviselőtársam okfejtésének, amelynek nagy részével — sajnos — nem érthetek egyet, röviden előadjam azokat a szempontokat, amelyek rám nézve ennek a szakasznak elfogadását lehetetlenné teszik. Mégpedig három igen nyomós érvem van magammal szemben és azt hiszem, az egész Házzal és a nyilvánossággal szemben is, hogy itt felszólaljak és ennek a szakasznak törlését, kihagyását tisztelettel kérjem. Az első éppen az a külföldi példa, amelyre ezzel a szakasszal kapcsolatban a bizottságban hivatkozás történt. Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni az angol alkotmányos jog és különösen a jogszokások tekintetében, csak röviden arra hivatkozom, hogy az angol parlament tagjai felett való bíráskodás nem új, hanem évszázados szokásoknak a mai viszonyokhoz mért konkrét alkalmazása. Angliában — legalább én annak idején úgy tapasztaltam — a szokásjog erősebb az írott betűnél s az dönti el egy kérdés megítélését, hogy az írott jogot egyes esetekben a szokásjog alapján hogyan applikálták, nem pedig az, ihogy az írott jog, a jogszabály, a jogszakasz hogyan szól. Kétségtelen, hogy mind Angliában, mind egyebütt a képviselőház, illetőleg a törvényhozás egyik házának tárgyalásaiban, vagyis a vitában és a szavazásban mintegy testet ölt és megtestesül a parlamenti élet lényege és míg az egyes képviselőnek megvan az a szuverén joga, hogy saját maga meggyőződése szerint és annak alapján szembenállhat az egész Ház nézetével, meggyőződésével és az ellen szavazhat, ahhoz már nincs joga, hogy individuális alapon a kollektív testületi akaratnyilvánítást megakadályozhassa. (Ügy van! Ügy van!) Ebből folyólag köteles a kollektív testületi akarat nyilváníthatása céljából megalkotott szabályokat tiszteletbentartani és ha ezek ellen vét, akkor — Angliában legalább tudtommal a «contempt of court» deliktumát követi el az illető. Ha azt tekintjük, hogy ezzel szemben a fegyelmezésnek milyen eszközei állnak úgy a speakerek, mint a Ház rendelkezésére, azt fogjuk látni, hogy ott is a rendreutasításnak, a szómegvonásnak, az ülésből való kitiltásnak esetei forognak fenn és igen jellemző az angol alkotmány szubtilitására, hogy a kitiltást nem ezzel a némileg durva szóval fejezi ki, (hanem azzal, hogy felfüggeszti őt a Ház szolgálata alól, ami azután azt jelenti, hogy 12. ülése 1932 június 28-án, kedden. 321 he sem teheti a lábát a Ház épületébe. (Derültség.) Erre vonatkozik a 26-, illetve az 52. §. Ezenkívül fennáll a mandátummegfosztás, sőt tovább megyek, a letartóztatás joga is a Ház egyes tagjaival szemben. (Farkas István: Ezt ismerjük! — Bródy Ernő: Halljuk! Nagyon érdekes!) A konkrét alkalmazás tekintetében akár Erskine, akár Redlich könyvét olvassuk, az utóhbi időben, az újabb korban, legalább én egyetlen példát sem találtam- (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hatvan év óta nem alkalmazták!) Akár a naplókban, akár pedig másutt, nem találtam olyan esetet, hogy a madátumfosztást és az elzárást a tárgyalási rend megzavarása miatt applikálták volna. A Standing Order 18., 21. §-ai szintén foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hivatkoznak a régi gyakorlati jogokra, de mondom, eddig rendzavarás miatt egyetlen konkrét analóg példát sem sikerült erre találni. Ellenkezőleg két híres példa van, Wilkes és Bradlough példája, amelyre minduntalan hivatkoznak, s amelyek közül az utóbbi a XIX. században történt, mindkét eset — különösen az egyik — éveken keresztül, mondhatnám, fejetetejére állította az egész angol politikai életet, pro és kontra, madátummegfosztással járt mindkettő, de egyik sem a tárgyalási rend megzavarása miatt. Ez éppen szemben áll az 52. §-han kontemplált öt évvel, mert mindegyik eset csakis a mandátum tartamára, tehát nem öt évre vonatkozott, ahogy itt kontemplálja az 52. §. De ami a fontosabb, Redlich az ő Standard-művében a Wilkes esetére — mindegy, akár az egyik, akár a másik esetére — azt mondja a mandátumfosztással kapcsolatban, hogy a passzív választójogát azonban még ez a rendelkezés sem érinti, nem úgy, mint az 52. § ezt kontemplálja, mert ezt mondja (olvassa): «es kann ihm nicht das Recht der Wählbarkeit nehmen, denn dies ist auch das Recht der Wähler.» A többi jogforrás szerint is külön törvény kell, nem pedig a Ház mentelmi bizottságának határozata, már pedig itt a törvényjavaslat alapján a mandátumfosztással együtt jár a passzív választójog megszüntetése. Hogy összefoglaljuk az angol példákat, én azt látom, hogy legfeljebb a mandátumfosztásig mentek el, de nem érintették a passzív választójogot és ismétlem, a tárgyalási rend zavarására vonatkozólag ilyen esetre konkrét példát nem tudtam találni. XJgy ennél a külföldi analógiánál és példánál, mint általában véve, azt hiszem, bizonyos óvatosság nagyon is helyénvaló, mert, hogy egy eléggé groteszk példával éljek, nem tudom magamnak elképzelni azt, hogy Westminsterben feláll egy képviselő és egyszerre csak azt mondja, hogy ő semmiféle közjogi jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy a Mister Speaker parókát hord-e, igen, vagy nem. En bizony azt hiszem, hogy ebből Angliában olyan eset keletkeznék, és a tiszteletlenség olyan fokát látnák benne, amely annak a képviselőinek talán^ még a mandátumát is veszélyeztetné. (Buchinger Manó: Törvénysértés volna!) Erről az analógiáról, azt 'hiszem, teljesen 'büntetlenül ismételhetném ugyanezt a kijelentést a magyar Képviselőházban. Azt hiszem, az igen t. elnök úr hálát ad az Istennek, ihogy ez az angol szokás Magyarországon még nem honosodott meg. (Gaal Gaston: Nincs is itt olyan hőség! — Derültség.) Azt hiszem, az analógiára jó vigyázni. Ezt voltam bátor a külföldi és belföldi pél! dákra vonatkozólag elmondani. A második in44*