Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-101

374 Az országgyűlés képviselőházának 101. ülése 1932 június 9-én, csütörtökön. Gaal Gaston i képviselőtársam mellett ültem, amikor Esterházy Móric gróf képviselő úr tegnapelőtt azt mondotta, hogy ő nem keresi, hogy a kocsi miért akadt el: aludt-e a kocsis, vagy a lovak mentek rosszul, stb.; akkor Gaal Gaston barátom azt súgta nekem, — vagy mondta, de nem nagyon hangosan — hogy a kocsist kell kicserélni. Hát azt kicserélték! (Derültség! — Ulain Ferenc: A kocsis kinn van!) Én tehát azt kérem, hogy a kormány erős kézzel, bátran nyúljon a gyeplőkhöz (Andaházy-Kasnya Béla: A lovakat kell kicserélni! — Gaal Gaston: Bocsánat, a kocsison Teleszkyt értettem!) és felhívjuk a kormányt arra, hogy ebben a szellemben és ezzel az erős kézzel vezesse ebben az irányban a politikát (Ulain Ferenc: Mig meg nem buktatja saját pártja!) és tegyen meg mindent, — még ezt akarom hozzátenni — ami a gazdasági élet egyensúlyának helyreállításán kívül a lelkek egyensúlyának helyreállításához szükséges. (Helyeslés bal felől. — Ulain Ferenc: Házfeloszlatás!) Ide tartozik, hogy szüntesse meg, hogy a közönség és különösen a fiatalság, amely kenyér nélkül van, egy ember kezében több állást láthasson és nagyjövedelmeket láthasson. Nem érhetünk célt, ha _ ezeket nem tudjuk megszüntetni legalább a józan ész szerint, — mert én nem akarok bolsevista lenni és nem vallom azt az elvet, hogy az egyenlőség teremti meg a boldogságot, ellenkezőleg,, nagyon jól tudom, hogy a nagyobb anyagi exisztenciák tönkretételével sokszor sok kisebb is tönkremegy, nemcsak az a nagy. De itt is a német példára utalok. Nekem rendkívül imponált az új német kormánynyilatkozat, annak belső dinamikus ereje, erkölcsi felfogása. Azt mondta ez a nyilatkozat: a kormány nein fög habozni küzdelmet indítani a nép, különösen a városban^ és falun dolgozó nép létalapjának fenntartása érdekében. Azt kérem a kormánytól, hogy ilyen programmal kormányozzon és mivel remélem, hogy Károlyi Gyula erre az útra tereli a kormányzást, az appropriációt megszavazom. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokát számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik

1

? Brandt Vilmos jegyző: Gaal Gaston! Gaal Gaston: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Nagy érdeklődéssel hallgattam végig előttem szólott t képviselőtársam felszólalását és bizonyos elégtétellel is, mert abból is azt látom, hogy azok az alapigazságok, amelyeket mi ennek a Háznak na.gyon kevés igazi agrárius tagja 10 év óta bátran hirdetünk és amelyekért eleinte gúnyolódásban, kinevetésben és hasonlókban volt osztályrészünk, apránként tért foglalnak és meghódítják azokat a köröket is, amelyeket idáig az agráreszmék védelmében igen ritkán hallottunk. A mélyen t. képviselő úr annak a pártnak tagja, amely párt 12 év óta kívülről támogató segédcsapata a mélyen t. kormányzatnak, amely párt a hűségben soha egy pillanatig meg nem ingott és amely párt bár a kritika terén igen sokszor messzemenően gyakorolta azt a parlamentáris jogot, amelyet a képviselői ellenőrzés jelent, a konzekvenciák levonásában — bocsásson meg a t. képviselő úr — nem volt mindig megfelelően konzekvens. S amikor a t. képviselő ural most is innen aposztrofálták, hogy ezen igazságok hirdetése mellett hogyan méltóztatik mégis állandóan támogatni a kormányt azokban az eljárásaiban, amelyek ellen beszélt, erre a képviselő úr nem felelt, (Turi Béla: Feleltem a múltkor budget-beszédemben!) De most nem méltóztatott felelni és nekem az a török közmondás jutott eszembe, hogy a kereszténypárt körülbelül azon az állásponton van, hogy jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni és jobb feküdni, mint ülni. Ami a költségvetést illeti, az állami költségvetés megszavazására vagy meg nem szavazására nézve nekem mindig meg volt a magam véleménye, amelyért többízben szemrehányást is kaptam különösen ellenzéki oldalról, sőt még a túloldalról is, hogy: Gaal Gaston, aki ellenzékinek vallja magát, a költségvetést mindig megszavazta. Hát én beismerem, hogy az idei esztendőig a költségvetést mindig megszavaztam; az idén nem tehettem meg azért, mert bizonyos pártfegyelmi kötelékek folytán kénytelen voltam pártom felfogását követni, amely a költségvetés megszavazása ellen foglalt állást. Én a költségvetéseket mindig megszavaztam azért, mert az volt a felfogásom, hogy a költségvetésre nem a kormánynak, hanem az országnak van szüksége. (Úgy van! Ügy van!) Költségvetés nélkül egy országot kormányozni nem lehet s ha én költségvetés nélkül hagyok' egy álamot, azzal annak az államnak a létét, az állami üzem vitelének lehetőségét teszem kvázi illuzóriussá; s ilyen munkában én résztvenni nem kívánván, a költségvetéseket annak ellenére, hogy sohasem voltam kormánypárti, illetőleg nagyon régen voltam kormánypárti és nagyon erősen meg szoktam kritizálni a kormány működését, nem a kormánynak, hanem az országnak idáig megszavaztam. Egészen más állásponton vagyok azonban a bizalmi kérdéssel, az appropriációval szemben. Appropriációt csak olyan kormáynak vagyok és voltam a múltban is mindig hajlandó megszavazni, amely kormány politikai tekintetben bizalmamat teljesen bírja. Ha ebből a szempontból vizsgálom a jelenlegi appropriâmes javaslatot, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ezt a javaslatot nem szavazhatom meg, mert minden tiszteletem ellenére, amelylyel a miniszterelnök úr személye és intenciója, általában az ő egyénisége iránt viseltetem, az a politikai eredmény, amelyet kilenchavi kormányzása alatt produkált, nem üti meg azt a mértéket, amely lehetővé tenné rám nézve, hogy a politikai bizalomnak azzal a mértékével fordulhassak feléje, hogy a már megszavazott költségvetés végrehajtására neki a felhatalmazásit megadjam. Leszek bátor ezt az álláspontomat teljesen objektíven, teljesen tárgyilagosan, lehetőleg rövidre fogott fejtegetéssel alátámasztani. (Halljuk! Halljuk!) Amikor a miniszterelnök úr jött, én akkor hamarosan felszólalva — most ismétlésekbe bocsátkozom — kijelentettem a magam részéről, hogy a miniszterelnök úr jövetele reánk, ellenzéken ülő képviselőkre, akik nem voltunk a kormánypárton együtt ülő képviselőkkel egy nézeten, valósággal azt a hatást tette, hogy lidércnyomás alól szabadul fel az ország. (Ügy van! Ügy van!) Egy tízesztendős kormány rettenetes sivár, rettenetes, nem akarok imparlamentáris kifejezést alkalmazni, de a mi lelkiismeretünkkel össze nem egyeztethető módon való vitele (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) minden reménytől megfosztott már nemcsak bennünket, de a mögöttünk álló nemzeti tömegeket is attól, hogy kormányváltozás nélkül mélyreható, olyan erkölcsi változások álljanak be, amelyekre az ország léte szem-