Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-98

Az országgyűlés képviselőházának 98. ülése 19S2 június 6-án, hétfőn. 249 lehet az, hogy a mai időkben, amikor annyi keserv és kín üli meg a nemzet apraját-nagy­ját, amikor minden réteg küzd itt a megélhe­tésért, akkor történjenek ilyen párbajozások és úgy történjék a leírása ezeknek a közép­korias lovagjátékoknak, mint valami hőstet­teknek. Egy cseppet sem csodálkozunk és egy csep­pet sem borulunk le az efféle nagyságok előtt és inkább azt tartanok nagynak, aki a társa­dalom legelőkelőbb rétegeiből bátorsággal pél­dát adna arra, hogy nem hajlandó kiállni erre a páros viaskodásra, amelynek semmi jelentő­sége nincsen, amelynél az van előnyben, aki a fegyverforgatásban gyakorlatot szerzett. Ezt a társadalmi betegséget innen kell gyógyítani, mert különben elveszítjük a megbecsülést, azt a népszerűséget, amely minden parlamentnek alapja kell, hogy legyen. És ha ez itt kiváltsá­gos osztályok mulatsága, akkor ráillik az ilyen parlamentre, hogy osztályokat képvisel és nem képviseli az egész nemzetet. Higyjék el nekem, t. Képviselőház, nem azért hoztam most szóba ezt^ a jelenséget, mintha a törvényhozás munkáját megakasz­tani kívánnám és azt mondanám, hogy gyor­san rendszabályokat a párbaj ellen. En nem a büntetőtörvénykönyv korrekciójával kíván­nám azt, hogy kitöröljük ezt a szót a társada­lom szótárából. Ügy, ahogy most van, amint ez a custodia honesta meg van írva a magyar büntetőtörvénykönyvben, inkább kigúnyolása a büntetésnek, semhogy igazi büntetés volna. De mégsem így kell megkeresni a panaceát. Kezdjék el az urak maguk között a kaszinói erkölcsnek — melynek egy része a párbaj — a megreformálásával. Miért ne?. Ha Angliá­ban az az udvarképes ember, aki nem párba­jozik, és az angol király udvarában megjelen­tetik valaki, aki nem párbajozik, akkor, azt hiszem, minden alkotmányos érzületű és társa­dalmi magaslatra súlyt helyező ember elfogad­hatja ezt. kellő erkölcs gyanánt. És ha Mária Terézia királyunk idejében eltiltották a pár­bajt és IL József, aki ellen lehet alkotmány­jogi kifogásokat felhozni, de akit a társadalmi evolúció szempontjából nem lehet úgy meg­ítélni, mintha nem lett (volna előharcosa min­den européer gondolatnak és minden nivelláló­dásnak, na II. József tudott a párbaj ellen rendszabályokat hozni, akkor ebben a mi éránkban, amikor annyi okulás, annyi tanulás, annyi szenvedés járt ennek nyomában a nem­zet életében, azt hiszem, a legelső dolog, hogy kiirtsuk ezt a dudvát és adjunk példát és biz­tassuk képviselőtársainkat arra, mutassák meg, hogy a mi megbecsülésünk nem kevesbe­dik, na nem állnak ki párbajra, sőt öregbbedik. Amikor az ember olyasmit olvas a lapok­han % hogy egyik képviselőtársunkat magatar­tásáért harmincam fogják kihívni egy megyei vagy városi törvényhatóság területén magukat sértve érző urak, akkor ezeknek azt mondom: a magyar törvénytiszteletnek nem lehet határa ott, hogy olyankor, amikor személyes sértést észlelnek, ne menjenek a magyar bíró elé. A magyar független bírót elégnek tartom a be­csület reparálása területén, ha nem is a bünte­tési tételben, de az indokolásban, abban a ma­gasröptű indokolásban, amelynek forrását meg­találhatjuk Deák Ferenc törvényjavaslatában. Emlékezhetnek, t. képviselőtársaim. Deák Fe­rencnek az 1843. évi javaslatnál tartott beszé­dére, amelyet lefordítottak minden nyelvre és amelyből Mittermayer, a nagy büntetőjogász előadásokat tartott Németországban, amely be­szédében azt mondotta: Ezt a barbarizmust pe­dig ki kell irtani a magyar közéletből. Ezt a barbár szokást el kell dobni végre a magyar közéletből, mert nem lehet az, 'hogy olyankor, amikor egyebekről kellene tanácskoznunk, zsong a folyosó, zsong az ülésterem, amikor ilyen személyes dolgok* pertraktálásáról van szó. Abban a meggyőződésben vagyok, hogy nem teszek rossz szolgálatot a magyar társa­dalmi élet megtisztulása szempontjából, ha ezt itt szóba hozom. Mej? vagyok győződve arról, hogy ennek politikai kihatása is kell, hogy le­gyen. Ha itt valóban népparlament volna együtt ,akkor nemi kellene ezt szóvátenni. Mert a titkos választás alapján összeülő nép­parlament egy pillanatig sem tűrné azt, hogy ez a középkori lovagjáték elfoglalja társadal­munkban azt a felemelő és megtisztelő helyet, amely nem jár ki neki, amelyet demokratikus emberek nem fogadhatnak el. Én azt tartom, hogy ebben a kínlódó világban ne ott keressük a társadalmi tisztességet, hogy régi bon ton szerint kit illet meg ez a nagyszerű bárbaj­képesítés, az ezzel való felruházottság. Ügy tu­dunk közelebb jutni a tömegekhez, úgy tudjuk az ütőerükön tartani a kezünket és úgy érez­zük meg a magunk szívével azt a lüktetést, amely ott honol, Qaa rni is hozzájuk igazodunk és nem szabad, hogy egy külön társadalmi ré­teg ilyen favorizált módszer szerint a bíró megkerülésével tegyen maga között igazságot. Az igazságszolgáltatás megcsúfolása ez, és nem mulaszthatom el, hogy itt meg ne említ­sem az első magyar demokrata képviselő pél­dáját, akinek annakidején volt bátorsága szembeszállni ezzel az, előítélettel. Vázsonyi Vilmos nem adott úgynevezett lovagias elégté­telt, de azért az utolsó magyar koronás apostoli király titkos tanáosiosová fogadta és miniszte­révé nevezte ki. Ha ez megtörtént Magyarországon, akkor azokban az időkben, amelyben most élünk, szabad idézni a hazai példát, szabad idézni a külföldi példákat és azt mondani: kapjunk észbe, teremtsünk először itt a parlamentben demokratikus felfogást, amely a kérgeste­nyerű munkást éppen olyan lovagiasnak tartja, mint a kaszinói erkölcsök által felavatott vité­zeket. Azt tartom, hogy a társadalom osztá­lyainak egymáshoz való közeledése az első lé­pésként abban nyilatkozzék meg, hogy ezeket a középkori maradványokat lefaragjuk, a ma­gyar nemzetet egységes társadalomba olvasz­szuk, a munkástársadalmat, a dolgozó, a ve­rejtékező társadalmat emeljük fel minden ka­szinói alapszabály nélkül a megbecsülésnek arra a piedesztáljára, amelynek színvonalát tőlünk elvárhatja. Hiszem és vallom, hogy ezt a lépést meg kell tennünk. Hiszem és vallom, hogy illetékes helyről el kell hangzania olyan nyilatkozat­nak, hogy itt a párbaj ne legyen többé tele­vényfölde ültetett növény, hogy innen ki kell irtani minden maradványát ezeknek a lova­giaskodó szokásoknak, mert ahhoz, hogy va­laki úr legyen, valami más szükséges. Régi hagyományaink nem ilyennek mutatták a régi magyar udvarházak szokásait. A régi magyar udvarházakban egymásnak olvasták fel téli estéken Jósikától és Vas Gerebentől Jókaiig mindazokat a könyveket, amelyek a magyar életet, a régi magyar nemes életet, a békessé­ges, egymást megbecsülő^ régi magyar életet ismertették. Ma kiveszőfélben vannak ezek a szokások. Egészen másutt találjuk meg a ma­gyar társadalom jellemző jelenségeit, a bon­34*

Next

/
Thumbnails
Contents