Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.
Ülésnapok - 1931-98
Az országgyűlés képviselőházának 98. ülése 1932 június G-án, hétfőn. 205 a közönséget, hogy mindenki kedvezménnyel utazott elbiben az országban, ennek következménye az, hogy az emberek ma is, ha az a kedvezmény dráíga is számukra^ de ha azt kedvezmény címe alatt kapják, akkor készségesen fogadják. (Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszter: Ötven százalékot kapnak!) Az iparoskérdésre vonatkozólag csak anynyit említek meg, hogy olcsó hitellel és megrendeléssel kell ennek az értékes osztálynak támogatására sietni. Mindezek olyan közkívánságok, amelyek naponként megismétlődnek a miniszter úr szobájában 1 deputációk és egyebek alakjában, de nekünk folyton hangot kell adnunk ennek, mert hiszen a mi szegény, szenvedő társaink kívánságainak akarunk kifejezést adni azért, hogy ez állandó, éjjeli és nappali gondját képezze minden felelős államférfiúnak- Minden alkalmat ragadjon meg a kereskédielemiügyi miniszter úr, .a lehetőség minden, kis nüanszát ragadja meg. hogy segíthessen. A miniszter úr a kereskedelem terén és a kereskedelmi tárca terén már eddig is szép és sok vonatkozásiban' kielégítő eredményeket produkált, s látjuk azoknak a hatalmas nagy alkotásoknak tervét, amelyekkel ezt az országot előbbre akarja vinni. A kereskedelemügyi miniszter úr iránt bizalommal viseltetem és ezért a költségvetés címét elfogadom. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Brandt Vilmos jegyző: Vázsonyi János! Vázsonyi János: T. Ház! A házszabályok folytán az általános vita csak egy napig tart és így a Képviselőház legtöbb tagjának nem nyílik módja és nem nyílik alkalma arra, hogy olyan kérdésekkel foglalkozhasson, amelyek az egész ország érdeklődésének központjában állanak. Ezért, mert az általános vitában a kereskedelmi tárca költségvetésénél szóhoz nem juthattam, ennél a címnél méltóztassék nekem megengedni, hogy csupán távirati stílusban néhány kérdést ez alkalommal szóvátegyek és a kormányzat figyelmébe ajánljak. Sajnálattal kell megállapítanom a at, hogy a magyar kereskedelmi tárca tárgyalásánál, amikor a magyar kereskedelem és az ipar kérdéseit tárgyaljuk, az, érdeklődés annyira lecsappant a Ház különböző oldalai részéről, hogy úgyszólván húszan sem vagyunk ebben a terembenAnnál több tagja van azonban a Képviselőháznak, akik odakint, a Házon kívüli gyűléseken mindenkor hangoztatják a kereskedelem iránti szeretetüket, a kisipar Iránti támogatásukat, csak, amikor annak tényleg hangot kellene adni és cselekedetekben kellene kifejezést mutatni, akkor távollétükkel tüntetnek. (Sándor Pál: Ügy van! A kereskedelem senkit sem érdekel. A kereskedelem mindenkit csak a teóriában érdekli.) T. Ház! Amikor a kereskedelem ügyét tárgyaljuk, akkor nekem az a régi latin közmondás jut eszembe, «De strigiis, quae non sunt nulla questio fiat.» Nekem ugyanis fel kell tennem a kérdést, hogy van-e még egyáltalában kereskedelem Magyarországon. Háromféle kereskedő és iparos van. Vagy olyan, aki már túlesett a csőd, a kényszeregyesség vagy a vagyontalansági eskü állapotán, vagy olyan, aki pont jelenleg van ezen helyzetek egyikének gyönyörűségében, vagy vannak még olyanok is, akik még a csőd, a kényszeregyesség, vagy a vagyontalansági eskü előtt állnak, mert sajnos, a gazdasági vákág útja úgy bontakozik ki, hogy pusztán a sorrend kérdése már a tönkremenés mindenki számára Magyarországon. Én azt nem azért hozom fel, mintha a kereskedőosztály ellen akarnák szólani a fizetésképtelenségek felsorolásával. Fizetésképtelennek lenni a mai világban egyáltalán nem nevezhető szégyennek, nem nevezhető szégyennek olyan korszakban, amikor Európának legtöbb állama is fizetésképtelen és amikor Európának legtöbb kormányzata nyilván követett el hitelezési csalást és reklámszédelgési- Ivíeg kell azonban állapítanunk ezt azért, mert d, magyar kereskedelem legnagyobb része és túlr nyomó többsége a lehető legrettenetesebb válsággal küzd éppúgy, mint a magyar kisipar. (Ügy van! Ügy van!) Azért kell ezt megállapítanunk, mert valaha a magyar kereskedelem világhírű volt, mindenütt elismerték nagyságát, mindenütt elismerték fürgeségét, leleményességét, (Ügy van! Ügy van!) ma viszont vigasztalan a helyzete úgy a kereskedelemnek, mint a kisiparnak. Ez a vigasztalan helyzet abból áll, hogy fojtogatja a közüzemek versenye, fojtogatja a túlmagas adók esztelen rendszere, fojtogatja az Oti. és a Mabi. reárakott terheinek súlyossága, fojtogatj cl MZ <l devizarendszer, amely a bankzárlat óta ebben az országban uralkodik és fojtogatja főleg az, hogy a tízesztendős gazdálkodás folyományaképpen elsenyvedt, elpusztult és meghalt mindenütt az egész vonalon a fogyasztóközönség, amelyből a kisipar és a kereskedelem táplálkozhatnának. Segítségre volna tehát szükség és én nagy örömmel látom, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr igenis, jóindulatúan segíteni akar, azonban nemcsak jóindulatra, hanem erélyes intézkedésekre is volna szüksége a kereskedelemnek és a kisiparnak. Éppen ezért, ha általános moratóriumot nem is kíván, de kívánja a kötelezettségei teljesítésére való kíméletnek valamilyen módozatát, mert lehetetlen, hogy az egyik oldalon a kereskedelemnek és a kisiparnak mindenkor teljesítenie kell, a másik oldalon azonban nem kapja meg követeléseit, forgalmat sem tud kifejteni és ezáltal feltétlenül olyan helyzetbe jut, amely csak a pusztuláshoz vezethet. Ezek előrebocsátása mellett méltóztassék megengedni, hogy a kereskedelemügyi tárca költségvetésével csak egészen röviden, néhány mondatban foglalkozzam. A költségvetés az általános takarékosság jelszavát hangoztatja, ennek ellenére a mult évhez képest 14,014.760 pengő többletet mutat fel, amit én feltétlenül helyesnek tartok, csak azt nem tartom helyesnek, hogy a többlet nem teljes egészében fordíttatik, a kereskedelem és ipar válságának leküzdésére. Erre a költségvetésből megállapíthatólag csupán ötmillió pengő többletösszeg jut. A személyi kiadások indokolása kiemeli azt, hogy a takarékosság érdekében a 284,5 főnyi létszámból 76 személy leépíttetett. Ha ezt közelről nézzük, lényegtelennek kell tekintenünk,, mert ez csak 2-5%, de még lényegtelenebb és még keyésbbé indokolt akkor, ha azt látjuk, hogy a leépítettek közül, ebből a 76 személyből 52 altiszti minőségben szolgált. Fel kell tehát tennem a kérdést, mennyi az ezek elbocsátásával megtakarított összeg és arányban áll-e a létszámcsökkentettek és családjaik nyomorúságával, amelybe a létszámcsökkentés folytán kerültek, az a megtakarítás, amelyet ezek elbocsátásával méltóztatott elérni? Én azt hiszem, hogyha egy-egy több vállalat igazgatóságában levő, vagy többszörös magas nyugdíjat élvező, vagy még ma is magas állami pozícióban levő volt miniszter úrnak nyugdíját méltóztatnának a létszámcsökkentés terű-