Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

Az országgyűlés képviselőházának 9* Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti Meskó Zoltán: T- Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Mikor interpellációmat bejegyeztem, és most, hogy azt elmondom, nem lehetett és nem volt szándékomban bárkinek a magán­ügyébe beleavatkozni, (Elénk helyeslés.) azon­ban a párbaj kérdése nem egy magánszemély­nek a magánügye, ez közügy, amelybe igenis kötelességünk és jogunk is van beleszólni. Amikor azt tapasztalom az utóbbi időben, hogy a párbajok száma nagyon elszaporodik, hogy a párbajok megint divatba jönnek, akkor ezt az anomáliát nekem itt több oknál fogva kötelességem szóvátenni. Mindenekelőtt nem­csak mint a keresztény világnézetnek, a ke­resztény irányzatnak egyik hirdetője (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és követője, ha­nem mint vallásos életű katholikus ember is tUtakozom az ellen, hogy egyházam tiltó pa­rancsait és rendelkezéseit állandóan megsze­gik, lábbal tiporják, de tiltakozom másodsor­ban mint törvényhozó is az ellen, hogy úgy­szólván rendőri asszisztencia mellett, a ható­ság tudtával, (Egy hang a jobboldalon: A la­pok közlik!), nem mondom, hogy beleegyezésé­vel, de mindenesetre tudtával: különböző lak­tanyákban és vívótermekben párbajokat foly­tatnak le, sőt sorozatos párbajok vannak fo­lyamatban. T. Képviselőház! Szomorú jelenség ez, s különösen szomorú akkor, ha figyelembevesz­szük, hogy még ma is künn vannak a plakátok, amelyek a jogosulatlan fegyverhasználat miatt az országban statáriumot hirdetnek. A mai nehéz, szomorú időkben, amikor mindenkinek egyforma joga és kötelessége kell hogy legyen, nagyon szomorú következtetéseket vonhat le bárki az alsóbb néposztályból, az egyszerű földmíves- vagy munkásosztályból, ha azt látja, hogy itt az uraknak jogtalanul szabad fegyvert használniuk, és szabad egymás éle­tére törniük, (ügy van!) T. Képviselőház! Én egész nyiltan, őszin­tén és bátran megmondom, — mert sajnos, Ma­gyarországon még mindig ott tartunk, hogy egy bizonyos feszélyezettség, bizonyos bátor­ság kell ahhoz, hogy az ember ezt kimondja — hogy vallási meggyőződésből nem verekszem (Helyeslés.) mint törvényhozó, hogy a párbajt elítélem mint törvényhozó, a párbajozókat szi­gorú büntetés alá óhajtom vonni­Szomorú az, t. Ház, hogy a józan ész még mindig nem kerekedett felül itt Magyarorszá­gon, mikor a művelt Nyugat több államában már a legszigorúbban büntetik a párbaji. Mi, akik olyan gyakran és szeretettel hivatkozunk a művelt Nyugatra, ebben a kérdésben miért nem követjük az ottani példát 1 ? Lehetetlen állapot az, hogy valaki becsüle­tében megtámadtatva, ahelyett, hogy az őt ért sérelemért az egyetlenegy megfelelő fórum­hoz, a független magyar bírósághoz menne vé­delmet keresni, elégtételt követelni és jogor­vnslást nyerni, ahelyett, hogy odamenne, ahova minden tisztességes polgárnak mennie kell, egy pár szál kardra bízza becsületének megvédését. Egy pár szál karddal nem lehet a becsüle­tet megvédeni, nem lehet elégtételt szerezni, különösen amikor azt látjuk, hogy egy-két párbajtól eltekintve, teljesen komolytalanok ezek a bárbajok. Az egyiknek fegyvere csütör­tököt mond, a másik nem él a lövés jogával, s ezzel el van intézve a dolog, a becsület meg van mentve. Ez nevetséges dolog. Ez ellen a , ülése 1932 június 1-én, szerdán. 483 józan ész tiltakozik, de tiltakoznia kell min­den törvényhozónak ez ellen. Hiszen, amikor a sajtóban mintegy beharangozzák a párbajo­kat, amikor a legszigorúbb feltételeket olvas­suk, amikor azt is hallottuk 5< hogy az egyik kaszárnyában állítólag rendőrök vagy kato­nák vigyáztak, hogy illetéktelen emberek vagy az arra illetékesek meg ne zavarják a párbaj menetét, akkor igenis, óvást kell emelnünk ez ellen. Igenis azt tartom, ha valakit megbán­tottam, — és tisztességes ember szántszándék­kal nem bánt meg senkit sem — bocsánatot kérek. Ez a legnagyobb elégtétel, és nagyobb bátorság kell ahhoz, ha valaki egy hibát bo­csánatkéréssel jóvátesz, mintha egy pár félig éles karddal vagy viasszal töltött pisztollyal párbajra kiáll. (Tankovits János: Mákkal!) Ha nagy szeretettel a régi időkre hivatko­zunk, gondoljunk csak vissza Ferenc József idejére, aki a világ első gavallérja volt, hi­szen mindig azt mondották róla, hogy legelső gavallérja a világnak. Emlékszem arra, hogy az ő idejében, ha a miniszterek párbajozni akartak, először le kellett mondani állásukról. Károly király, boldogult volt uralkodónk pe­dig a legszigorúbb intézkedéseket hozta a pár­baj ellen ós a király vallásos meggyőződésé­ből kifolyólag, bár katona és legfelső Hadúr is volt, tiltó rendelkezéseket adott ki, hogy a párbajozást megakadályozza. Régebben magam is beleestem ebbe a hi­bába, és elkövettem életemben ezt a törvény­telenséget, többet azonban sohasem. Ez termé­szetes. Ha azonban a régi időben valaki meg­verekedett, vagy valakik megverekedtek, rend­szerint pár hét után tudtuk csak meg, pél­dául ( elszólásból, de semmiesetre sem cirkusz­szerű, mutatványszerű beharangozás alapján. Most az ember tudja két héten át, mikor fog­nak verekedni; olvassuk, halljuk, hogy hol­nap ezzel, holnapután azzal lesz párbaj és így végig. En mint törvényhozó ez ellen tiltakozom. Sajnálom, hogy nincsen itt az igazságügymi­niszter úr, hogy határozott nyilatkozatra bír­hatnám ebben a kérdésben. Tessék a párbajt gyilkossági kísérletnek minősíteni, közönséges bűntettnek felfogni, az illetőket becsukni, fegyházzal büntetni, nem a kedélyes állam­fogházzal, ahol bridge-partikat rendeznek, jól szórakoznak és egész jól kipihenik magukat. Ez komolytalan dolog. Még a mai törvényeket sem tartják be. Tessék szigorú törvényeket hozni. Tehát az igazságügyminiszter úrtól ezt vártam volna. De a belügyminiszter úrtól is elvártam volna valamit. Hiszen ő is olvas új­ságot, de a főkapitány úr is olvas lapokat és intézkedhetett volna, hogy legalább megkísé­reljék a párbajok megakadályozását, mint az a múltban megtörtént, amikor nem egyszer elmentek párbajozni, de a kitűzött helyen azt megakadályozták s akkor elmentek egy másik helyre, tehát kijátszották a törvényt. De most a formát sem tartják be. Ez ellen nekem tilta­koznom kell. Sajnálom, hogy a miniszter úr nincs itt és sajnálom, hogy választ nem kapok tőle. En kötelességet véltem teljesíteni és saját lelki­ismeretemet nyugtattam meg, amikor ezeket szóvátőttem. (Helyeslés és taps. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Az interpelláció kiaidatik a belügy­miniszter úrnak és az igazságügyminiszter úrnak. 66*

Next

/
Thumbnails
Contents