Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

Az országgyűlés képviselőházának 93. ülése 1932 május 31-én, kedden. 375 morúságot, azt a szenvedést le tudja itt festeni ebben a Házban, amely a magyar népnevelői kar helyzetét jellemzi. Rá van bízva a iiatal nemzedék, a gyerek, ennek a nemzetnek legdrágább kincse, az a millió, fakadó élet, amelynek jövőjéért kell dolgozni és harcolni. Hát egy nyugtalan lelkű, elnyomorított gazdasági helyzetbe szorított tanítói társadalommal tudom-e ezt a nemzeti lelket fenntartani és épen tartani"? Amint a mai helyzet mutatja, még tudom. Mert az elismerés zászlaját kell meghajtanom és kalapot kell emelnem az előtt a — mondjuk így — névtelen néptanító előtt, aki a rázúduló anyagi nehézségek dacára is, amikor átlépi az iskola küszöbét, sírámát, családi nyomorúságát, egyéni haját a küszöbön kívül hagyja és ugyanazzal az ideális lélekkel tanítja ezidőszerint a jövő nemzedéket, amelyet hivatása parancsol. De meddig tart ez? Itt egy kérdőjel van, amelyre feleletet adni nem tudunk. Az elmúlt költségvetésekkel' szemben, amikor itt folytonosan, joggal, arra hajtottuk a kormányt, hogy ezeket a szerény fizetési kereteket tágítsa, emelje, adjon többet, hogy az a tanító- és tanárvilág teljes lelkinyugalommal tölthesse be hivatását, ma már nem erről van szó. Ma már arról van szó, — és szerény felszólalásom súlypontja arra esik — hogy azt, amit a törvény eme leredukált keretek között biztosít a néptanítói karnak, a kormány is biztosítsa. (Éber Antal: Ügy van!) Mert ott van a legnagyobb hiba, hogy a népoktatói kar fizetését nem az államkasszából kapja, — onnan bizonyos percentuális, sokszor alamizsnaszerű öszszeget kap — hanem fizetésének természete olyan, hogy azt különböző forrásokból, községtől, egyházközségtől kapja, amely területen az adózás behajtásában a legnagyobb káosz iiralkodik, a legnagyobb elhanyagoltság van. Éber Antal t. képviselőtársam azt mondotta, bogy négy hónap óta nem kapnak fizetést a nyíregyházi felekezeti és tanyai tanítók. Négy hónap nem sok idő, nem nagy idő. Méltóztassanak azonban elolvasni azt a cikksorozatot, amelyet február 1-i lezárással az egyik tanügyi lapban, a «Nemzetnevelés»-ben közzétettünk. Ezekből a cikkekből látható, hogy 1929., 1930. és, 1931. évi hátralékok vannak, ahol egy személy 'hátraléka ezer pengőnél is többet tesz ki. (Éber Antal: És külföldi énekeseket hozunk az Operába!) Miből élnek ezek? Nem tudok feleletet adni. Csoda, hogy élnek. (Jánossy Gábor: Levegőből! — Petrovácz Gyula: Teljes Balkán!) Mit tettek? Elsősorban próbált az egyházközség kölcsönt venni. Ha kapott, odaadta a tanítónak, de hitelképességét kimerítette, a hitel megszűnt, többet nem adott a tanítónak, aki személyi hitellel próbálta fedezni a felmerült szükségleteket. Ez is kimerült. Ma már nem mer a tanító kimenni az utcára, nem meri elhagyni faluját, mert hol a fűszeresébe, hol a szabójába, hol pedig egyéb olyan hitelezőjébe ütközik, aki elé szegyei menni, mert nem tud, ha akar sem, fizetési kötelezettségének eleget tenni. (Éber Antal: Ez a nemzeti szerencsétlenség! — Zaj.) Nem közöltem le a kísérő leveleknek azokat a sötét pontjait, amelyekben jelzik szemé rmeteeen és megalázkodva azokat a rettenetes állapotokat, melyekbe kerültek már az elmúlt év folyamán. A tanító kénytelen gyermekét az iskolából hazahozni, mert nem: bírja az internátusi díjakat fizetni, nem adhatja iskolába, otthon tartja ru'ba nélkül. Ez kétségbeejtő állapot. Elvégre azt a minimális műveltséget a tanító is megadhatja gyermekének, hogy a középiskola néhány osztályát elvégezze, ha már nem tudja tudományos pályára adni, akkor legalább megfelelő képzettség mellett ipari pályára tudhassa adni. Ma már erre nincs mód, mert nincsenek stipendiumok, nem kapják meg a fizetésüket, és így a legnagyobb nyomorba vannak belekényszerítve. Kérdésem a kultuszminiszter úr felé abban az irányban halad, amelyben már a múlt alkalommal, a közelmúltban a keresztény gazdasági és szociális párt részéről lépéseket tettünk a miniszterelnök úrnál, amikor feltártuk a helyzetet a maga valóságában és kértük, hogy valamiképpen segítsen, mert azzal a tagadó válasszal, hogy: nem tehetek róla, nem tudom behajtani az egyházközségi adókat, az ügy még nincs elintézve. Mi van a valóságban?' Az, hogy ezeket az adókat legutoljára hagyja a közigazgatás, amely az állami adókat sem tudja behajtani. Amíg a közigazgatás az állami adókat be nem hajtotta, az egyházközségi adókkal abszolúte nem törődik. Minthogy pedig népünk adózóképessége is nagyon csökkent, az adómorál is nagyon gyenge lábon áll, s csak az fizet, — ha egyáltalában tud fizetni — akinél a fizetést erőszakkal és árveréssel keresztülhajtják, tessék elképzelni a szegény tanító helyzetét. Az a tanító nem akarja, hogy valamelyik gazdának disznóját vagy tehenét elvezessék az ő fizetéséért. A faluban tarthatatlan ez a belyzet, nem maradhat így fenn. Ha tehát ezt az elemi kulturális szinvonalat fenn akarjuk tartani, akkor a világon mindent el kell követni abban a tekintetben, — nem magasabb fizetésről álmodunk — hogy a törvénybe biztosított minimális fizetést minden körülmények között biztosítani tudjuk, mert lehetetlenség, hogy a hivatalnokosztály, az állam alkalmazottai elsején megkapják a fizetésüket, a tanítók pedig, mert szerencsétlenebb körülmények közt kapják fizetésüket, fizetésüknek csak bizonyos hányadát kaphassák meg. T. Ház! A tanítói fizetéssel kapcsolatos az egész iskolakérdés, az egyházközségi iskolák fenntartása. Csődbe kerül a népoktatás, ha valami módot nem találunk. Itt ugyan már kialakult egy vélemény, amelyről tegnap Petrovácz t. képviselőtársam ismét szólt, s ez a hollandiai példa, amelyet magyar nyelven lex Horváthnak nevezünk, s amely ezeket a kaotikus állapotokat valamiképpen tisztázza. Azoknak az okos és helyes intézkedéseknek végrehajtását, amelyeket az iskolafenntartás kérdésében az elmúlt években dűlőre juttattak. hol egy belügyminiszteri rendelet, hol egy pénzügyminiszteri beavatkozás lehetetlenné teszi^. Ilymódon nagy zűrzavar keletkezik. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Tessék elővenni a ceruzát és kiszámítani, hogy mibe kerül ez a megoldás!) Az egyik évben elhatározták, hogy közadók módjára, az állami adókkal együtt hajtják majd be ezeket az adókat, ezt a pénzügyminiszter kifogásolta, és így az egyházközségi adók kivetését elmulasztották. Most sem folyik he az egyházközségi adó, sem egyházközségi adókivetés nincs, úgyhogy itt vannak jövedelmek, amelyeket nem lehet behajtani. Én magam is úgy látom, hogy azok az elmultéyi jövedelmek, az 1929., 1930. és 1931. évi hátralékok behajthatatlanok. Most menjen a tanítóság a bírósáig elé és azon keresztül próbálja a maga jogos igényeit érvényesíteni, hogy adósságát kifizethesste? Itt a kormányzatnak valami más módot kell e tekintetben napirendre hozni. Annak idején már arra a végső,