Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

Az országgyűlés képviselőházának 9 3. ülése 1932 május 31-én, kedden. * 373 ház előadásaival mint bérlő, meg* van elégedve. (Zsindely Ferenc: Meg is lehet!) Ezzel szemben idéznem kell — bár nem akartam elmondani — azt a tapasztalatomat, amelyet a pénzügyi bizottságban előadtam, amely velem történt meg. Egyszer bementem az Operába r egy esti előadásra, az előadást előtt egy órával. Jegyet akartam venni. Akkor odalépett 'hozzám egy úr és azt kérdezte: El akar menni az előadásra? Adok önnek jegyet. Kérdeztem, mibe kerüld Azt mondotta, nem kerül semmibe, én állami! tisztviselő vagyok, ezt az, előadást bérletben már háromszor hallottam, ugyanezen gyenge előadásban, én felajánlom az úrnak ingyen a jegyemet, (Zsindely Ferenc: Tisztán altruizmusból!) Ez az úr, amikor azt mondottam, ingyen nem fogadhatom el, azt mondotta: tessék két pengőt adni az Opera nyugdíjintézete javára a pénztárban. így is cselekedtem. Ez az egy sugár, azt hiszem, világosságot vethet arra, amit az előbb mondottam, hogy a nem tökéletesen előkészített előadások elvesztik vonzóerejüket. T. Ház! Előbb említettem, hogy az a hét év, amely alatt igen jelentékeny beruházásokat fordított a kultuszkormány különböző célokra, az Operánál és a Nemzetinél, hatásában nem mutatkozott meg úgy, ahogy kellett volna. Ennek egyik bizonyítéka a nyugdíjak kérdése. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Tudjuk nagyon jól, hogy úgy, mint a legtöbb közintézménynek, az Operának nyugdíjalapja is hadikölcsönkötvényekbe lévén befektetve, elveszett. Ennek következménye az, hogy ma olyan sanyarú viszonyok uralkodnak, hogy az Operánál pl. a legmagasabb fizetéssel bíró világhírű művészek, akiknek évi javadalmazása 24.000 pengőre rúgott s akiknek 20.000 pengőig terjedő fizetéséből még 8%-ot vontak le évenkint a nyugdíjalap javára, ma havi 240 pengő nyugdíjat kapnak és, hogy van az Operának olyan nyugdíjas művésze, aki 10—15 pengő nyugdíjat kap havonta és aki kénytelen odaállani az Operaház kapujához és a hónap közepén még működő társai ikönyöradományát kérni. A hétévi bőség idején nem tudtunk módot találni arra, hogy az Operaház teljesen elavult technikai és szcenikai berendezésén változtassunk, úgyhogy a villanyvilágítás bevezetése óta az Operában semmi, néven nevezendő újítás nem történt. (Űgy van! Úgy van!) Így azután megeshetett, hogy az Opera Andrássy-úti homlokzatának tetején lévő szobrok leeséssel fenyegetnek, aminek következtében a főkapitányság átírt az Operához, hogy kénytelen lesz lezárni az Operaház előtti frontot az Andrássyúton. Ezek után fájdalommal kell megállapítanom, hogy a mai régime — a kormány helytelen időben alkalmazott szűkkeblűsége folytán — kénytelen viselni e mulasztás ódiumát. (Élénk helyeslés a baloldalon és a középen.) De nem képezheti a mai régime-nek mentségét az a tény sem, hogy Kodály ezidei kiváló alkotásán kívül nagyobbszabású komoly premier -egyáltalában nem volt és, hogy azok a sikerek, amelyeket kasszasiker tekintetében elértünk, csupán két operettnek javára Írandók. (Zsindely Ferenc: Ha nem írták meg, akkor nem lehet előadni! — Zaj.) Bocsánat, tképviselő úr, óriási tévedésben méltóztatik leiedzeni, mert, míg a drámai művészetnél — mint beszédem első részében kiemeltem — a drámai termelés szegénysége igenis mentségül szolgálhat a drámai színház vezetőségének, mert nem kapott megfelelő darabokat, addig az Operánál egészen másként áll a helyzet. Az Operánál a legritkább eset egy kiváló új operai terméknek világra születése nemcsak a magyar opera egén, hanem az egész világon is. Nem is erre bazírozzák műsorukat a nagy operaigazgatók, hanem azokra az évtizedes világraszóló nagysikerű alkotásokra, amelyeknek új betanulása vagy tökéletesbítése az alapja és gerince egy operai műsornak. (Élénk helyeslés a baloldalon és a középen.— Zsindely Ferenc: Volt egy csomó!) Amikor azt látjuk, hogy a «Hugenották» új betanulással való előadása csúfos kudarcot vallott és két előadás után le kellett venni a műsorról (Meskó Zoltán: Mit szól az «Aidá»-hoz? — Élénk derültség.), amikor a «Végzet hatalmá»-nak szomorú fiaskóját amikor a «Francéra da Rimini» gyászos bukását - látjuk, s amikor a «Manóidnak betanulása és a percoperák előadása egytől-egyig fiaskónak bizonyult (Zsindely Ferenc: «A hegyek alján»-ról tessék beszélni!), akkor a «Székely fonó'»-nak előadása mindezt jóvátenni nem tudja. Én nagy elismeréssel és tisztelettel hajlok meg minden érdemes munka előtt, nem kívánom gáncsolni az Opera igazgatójának feltétlen nagyotakarását, nagyra törekvését és vasszorgalmát, de mindig azt az elvet vallom, hogy nem lehet többet kívánni valakitől, mint amennyit természeténél, tehetségénél és előtanulmányánál fogva tőle kívánni lehet. Az Opera igazgatója kiváló teoretikus, aki a Zeneművészeti Főiskolán ezen a téren bevált, de azért, mert ott jó tanár volt, azt kívánni, hogy ő elsőrendű operai vezető; kiváló pénzügyi szakértő és végül zenei főigazgató is legyen, majdnem lehetetlen. Itt egy szót szeretnék szólni még a zenei vezetés 'kérdéséről. Nagyon sajnálom, hogy a volt kultuszminiszter úr e percben, nincs a teremben; (Felkiáltások balfelől: Ott van! Ott ül!) emlékeztetném arra, hogy amikor a pénzügyi bizottságban a zenei vezetés kérdéséről beszéltünk éveken keresztül, a t. kultuszminiszter úr kijelentette, hogy ennék a hibának orvoslásáról gondoskodni fog és egy zenei vezetőt fog az Opera élére állítani. Akkor ki is mentek külföldre és elhozták a zseniális Faillonit Magyarországra. (Jánossy Gábor: Idehaza nem találtak? Failloninak azonban minden zsenialitása mellett egy nagy hibája van, és ezért nem felel meg a magyar Opera zenei vezetőjének. Nekünk ugyanis nem csupán jó dirigensre van szükségünk, aki kívülről tudja dirigálni Wagner összes operáit, hanem olyan nevelőre, olyan mesterre is, aki az Operának a magyar nemzeti életből sarjadt fiatal erőit kiképezi, megerősíti és r képessé teszi arra, hogy a magyar dalművészetnek és zeneművészetnek jövő büszkeségei legyenek. Failloni karmester egy nyilatkozatában kijelentette, hogy az Opera zenei vezetőjének nem feladata betanítani az operáikat, s hivatkozott nagy példaképére, Toscaninire. Ez a példa teljesen téves. Mert éppen Toscanini példája bizonyítja, hogy ő, aki legalább is olyan horizonton

? áll és olyan képességekkel bír a zenei vezetés tekintetében, mint Failloni, amikor egy operát betanít, heteken keresztül foglalkozik mind a zenekarral, mind az énekesekkel és nem engedi a darabot előadatni addig, amíg az kezéből mint érett, teljes mű ki nem kerül. (Helyeslés! — Éber Antal: Hozzák ide Toseaninit, az még többe fog kerülni! Nekünk telik elhozatni Toscaninit!) Tisztelt Ház! Meg vagyok arról győződve, hogy & t. Képviselőház többsége pártkülönbség nélkül helyesli azt a felfogást, hogy a magyar drámai ós zeneművészetet ennek az. or~ 51*