Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

Az országgyűlés képviselőházának 93 értéket, azt kétségtelenül mutatja, hogy a kór­házak olcsóbbak. Ezek közül a klinikák közül kellene néhányat közkórházzá átalakítani. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi mi­niszter: Kár volna!) Ez az átalakítási folyamat meglehetősen sok részletkérdést vetne fel, ezek azonban mind megoldhatók egy kis jóakarat­tal, legfeljebb az itt-ott jelentkező személyi vagy túlzott igényű tudományos ambíciókat kellene korlátozni és végeredményben legalább is annyit gyógyítanának, mint amennyit expe­rimentálnának. Ennek az átszervezésnek a közegészségügy szempontjából a legcsekélyebb ^mértékben sem lehetne káros hatása, a tudományos berendez­kedés szempontjából pedig legfeljebb újból statuálná azt a háborúelőtti helyzetet, amikor Magyarország második egyetemén a kolozsvári Karolina-kórház volt egyúttal az egyetemi kli­nika is. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a helyzetet annak idején is az okszerű takaré­kosság hozta létre és így nem látok okot arra, hogy ezt a példát ne kövessük; annál kevésbbé, mert hiszen ez részben Budapesten ma is meg­van, amikor nemcsak országos, hanem európai nevű híres orvosprofesszorok közkórházakban osztályokat vezetnek és egyúttal klinikai igaz­gatók is. Az az összeg, amely így a lineáris csökken­téstől eltérő gondolatmenet mellett okszerűen megtakarítható volna, azt hiszem, nem tévedek, megközelítheti az egymillió pengőt. Ennek az ugyancsak okszerű felhasználása más címeken nagyon jótékonyan éreztetné a hatását, de se­hol sem jobban és kívánatosabban, mint egy­részt éppen a művészeti intézmények ós célok alimentálásában, másrészt pedig a tudományos és diákjóléti célok támogatásában. Mostohábban a költségvetés egyetlen cím­mel sem bánt el, mint a művészeti intézmények és célok fejezetében összefoglalt kultúrténye­zőkkel. Azt már említettem, hogy itt nagyon eltér attól, mert lineáris csökkentés alá ke­rült nagyon erőteljesen, úgy, hogy ha figye­lembe veszem ezt az immár harmadik redukált költségvetést, akkor 60%-ra tehető a redukció. Az egyetemes nagyérdekű kultúrcélokat te­kintve ez a maradék már igazán nem sokkal több, mint az az utolsó vacsora, amelyet a ha­lálraítéltnek nyújtanak a siralomházban. Azt hiszem, t. Ház, egyek ' vagyunk_ annak a megállapításában, hogy a művészet, mint ma­gas kulturális értékkör, a tudományokkal szemben nem inferiórus. Inferiórussá teheti azonban az, ha a művészei csak álművészek, féltehetségű mesteremberek vagy tehetségtele­nek, egyszóval olyanok, akiknek a művei min­dennek nevezhetők, csak művészinek nem. Kivételesen nagy szerencsénk az, hogy a magyar művészet a lee-ragyogóbb tehetségeket produkálta és produkálja most is. (Andaházi­Kasnya Béla: Csillag Európa egén!) Unalmas közhely lenne, ha én itt mind fel akarnám so­rolni őket. A nevük fel van jegyezve, az emlé­kezetük örökéletű, pedig velük szemben az ál­lam mindig adósnak érezheti magát, még ak­kor is, ha néha bőkezűséget vélt gyakorolni velük szemben. De nemcsak anyagi szempontból éri őket méltánytalan elbánás, éri ez őket sokszor az al­kotásaik kellő ismerete nélkül elhangzott és Igen gyakran mindjárt elítélő és lesújtó kriti­kák által is. A művészeti evolúciónak egy olyan korszakában élünk, amikor állandóan je­lentkeznek újabb és legújabb irányok, amelyek egészen az érthetetlenségig fel tudnak foko­zódni, úgyhogy még a közöttük élők is tanács­, ülése 1932 május 31-én, kedden, 369 talanul állanak ezek előtt a művek előtt és gyakran éppen annyira nem értik meg őket, mint a leglaikusabb közönség. (Jánossy Gábor: A dadaizmus bolondgomba!) A kritikának azonban mindig objektívnek kell maradnia és nem szabad magát a szélsőségek felé ragadtat­nia, nem szabad az újat és a frisset elítélni, egyszerűen csak azért, mert az még szokatlan (Jánossy Gábor; Senki sem teszi!) és kétségbe­vonni azt, hogy azok a művek a legtisztább for­rásból fakadnak és fanatikus meggyőződésnek a produktumai. A lényeg az, hogy modern művészet van, mint ahogyan minden időnek mindig megvolt a maga modern művészete és természetes je­lenség volt és lesz az, hogy ezeket az új uta­kat vágó művészeket a maguk kora mindig csak később ismerte vagy ismeri el, (Östör ! József: Nem mindig!) de politikumot a kriti­kába azelőtt sohasem kevertek, nem úgy, mint ahogyan az sajnálatos módon most nálunk megtörtént, (Jánossy Gábor: A vérbeli mű­vészt elismerik és mindenkor méltányolják! Rafaeleket, meg a Munkácsy Mihályokat ün­nepelték! — Malasits Géza; Hát a dadaiz­mussal hogyan vagyunki! — Andaházi­Kasnya Béla: Nagyon téved, Jánossy t. kép­viselőtársam!) Az egész nagyokon kívül van­nak más művészek is, akik elismertek voltak. Pedig, hogy ezek az újabb művészi irányok mit produkálnak és a nyugati kultúrországok részéről milyen elismerésekben részesülnek, arra nézve csak a legutóbbi idők egy-két mű­vészi eseményét említem fel. Május 1-én köz­vetítette a magyar rádió az első amerikai le­adást, amikor a kormányzó úr üdvözölte a nagy amerikai nemzetet, a rádió ebből az al­kalomból egy eredeti magyar zeneművet is közölt és ez a zenemű a magyar klasszikus zene egy egészen modern irányú alkotása volt. Hogy miért választották éppen ezt a művet, amelyet — magam is gyakran hallottam ezt a megjegyzést — igen sokan zenei őrültségnek mondottak, azt meg tudjuk egy a Rádió Élet­ben megjelent cikkből, amely elárulja azt, hogy «még a tisztán reklámból élő amerikai rádiótársaság m kifejezetten így kérte a mű­sort.» De a Pen Clubok most megtartott kon­gresszusa^ alkalmából az Operában rendezett díszelőadáson is egyik kiváló zeneszerzőnk­nek erősen magyaros, szintén modern alkotása váltotta ki a legnagyobb hatást, olyan ha­tást, hogy arról még napok múlva is beszél­tek. (Beck Lajos: Nagyon gyenge díszelőadás volt az, nem lehet rá büszke az Operaház!) De, hogy egy egészen közeli eseményt is említsek, tegnap volt a kormány egyik illusz­tris tagjának, a pénzügyminiszter úr nagy kantátéjának bemutató előadása, amely szin­tén igen modern szellemben komponált zenemű és amely nagyon nagy és (megérdemelt hatást ért el. Ugyancsak az elmúlt hetekben nyilt meg Velencében az idei nagy nemzetközi képző­, művészeti kiállítás. Ezen a magyar képző­művészek is részt vettek és erről egyik túl­zottan modernnek igazán nem nevezhető napi­lapunk jelentésében így emlékezik meg (ol­vassa): «A magyar kiállítás célja az volt, hogy minél teljesebb képet adjon a mai mű­vészetünk sokféleségéről. Ez adja meg a kiállí­tás jellegét. (Éber Antal: De a magyar búzát mint csirkebúzát kell eladni!) A legegysége­sebb és a legkarakterisztikusabb a római Col­legium Hungaricum művészeinek a terme és közülök is kiválik Aba Nóvák Vilmos két

Next

/
Thumbnails
Contents