Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-92

Az országgyűlés képviselőházának 9 2. sikerét további túlterheléssel kísérli meg két- , ségessé tenni, akkora felelősséget vállal magára, amiért akkor, amikor meggondolatlan cselekedeteért a nemzet ítélőszéke előtt számadást tartozik adni, felmentést aligha nyerhet. Nem azért mondottam ezt, mintha aggodalomra volna okom nekem ebben a tekintetben. Az eddigi bizottsági tárgyalásokban, bármelyik képviselőtársammal folytatott megbeszéléseknél, mindig annyi ügyszeretetet és megértést találtam a magyar kultúra ügyei iránt, hogy méltóztassanak nekem megengedni, hogy ezt a szeretetet szerénytelenség nélkül rendkívüli megértésnek tekintsem. Méltóztassék nekem megengedni, hogy erre a rendkívüli megértésre támaszkodhassam és megérezve, hogy a nemzet eleven ereje ott lüktet, fel-feltör, és mindenkor csak a kulturális előrehaladás irányára mutat; látva és tudva, és teljes mértékben átérezve azt, hogy nemzetünk sorsa is csak felfelé vezethet: ebben a tudatban boldogabb jövönkbe vetett törhetetlen hittel eltelve, a kultusztárcának legnagyobb fájdalmamra erősen^ lecsökkentett költségvetését, szíves elfogadásra ajánlom! (Hosszas, élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számo- ; san üdvözlik.) Elnök: Az ülést tíz percre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szólásra következik'? Takách Géza jegyző: Pakots József! Pakots József: T. Képviselőház! Az első alkalom, amikor az új kultuszminiszter úr a [ tárca költségvetésének számadatain, _ számoszlopain át a maga ügykörének gesztióját képviseli a törvényhozás előtt, arra késztet engem, hogy keressem e számsorok, e számadatok mögött az új kultúrpolitikai szellemet is. Keresem, de nem nagyon találom. (Farkas István: Az bizonyos.) Tárgyilagos kívánok lenni és meg kell állapítanom, hogy talán erről ő maga tehet legkevésbbé. Az a tízéves politikai és gazdálkozási rendszer, amely egyéb súlyos világjelenségeken kívül Magyarországot ebbe az állapotba sodorta, a maga kóros tüneteit leginkább talán éppen e tárca költségvetési keretén belül és munkakörén belül érvényesítette. A minden áron való brillirozás, a «majd megmutatom én» kultúrfölényes politika olyan túlzásokra vezetett, amelyek ellen még azok is aggodalmakat támasztottak és azok is kritikai véleménnyel éltek, akik egyébként a kultúra fanatikusai és a magyar nemzeti műveltség és szellemi fejlődés álmainak hordozói. Elismerem, hogy a volt kultuszminiszter úr rendkívül tehetséges ember. Ezt elismerte ebben a Házban és a Házon kívül is mindenki, jobbról és balról egyaránt, de volt valaki, aki mindenkit túlszárnyalt ebben az elismerésben, és ez éppen a volt kultuszminiszter úr volt. Innen eredt a baj, t. Képviselőház, mert Klebelsberg Kunó gróf t. képviselőtársunk nem tudott határt szabni a maga terveinek és olyan csöke vény-gondolatokat is megvalósított, amelyek a kultúra flórájában elszívták az életerőt a kultúra területeinek egyéb és lényeges vegetációja elől. Fantázia kétségtelenül volt ebben a kultúrpolitikai programúiban, ez a fantázia azonban igen sokszor beteges volt. Engedje meg a tHáz, hogy én most ne kívánjak élni azzal az adottsággal, hogy rámutassak azokra a kultúrülése 1932 május 30-án, hétfőn. 347 politikai tényekre, amelyek igazolják állításomat, hiszen ezekről már sokszor esett szó itt a Házon belül és kint a közvéleményben egyaránt. Nem kívánom ezeket felsorolni, tisztán csak arra akarok rámutatni, miket nem követett el a t. volt miniszter úr, miket hagyott figyelmen kívül, amiket pedig el kellett volna követnie, meg kellett volna cselekednie Eötvös József báró örökében. A t, kultuszminiszter úr érdeklődése nem terjedt tehát olyan kultúrtermetekre, amelyekre ha átszárnyalt volna ez az érdeklődés, egészen kétségtelen, hogy nem is lett volna költséges kirándulás, azonban hatásaiban és viszonyaiban a nemzeti kultúra szempontjából szinte kiszámíthatatlan értékű lett volna. Felmerül a kérdés, hogy mi volit hát ez a hiány ebben a múlt kultúrpolitikai programúiban? Az irodalom magasabbrendű feladatának megérzése, belső ihlettől áthatott magasztalása, feldicsőítése és értékelése. A tudományos és szépirodalom nemzeti kérdéseire soha nem adott feleletet a volt kultuszminiszter úr, vagy nem érdeklődött iránta, vagy elmulasztotta ezt a feleletet megadniAzokban a boldog időkben, amelyekre mi sóvárogva tekintünk vissza, mert Jiiszen akkor bőség látszott az országban, amikor a hosszúés rövidlejáratú kölcsönök arany eső je záporozott le az országra a tavaszi és őszi esőknek következetességével és szokottságával, és amikor az állam bevételi fölöslegeinek kineshalmain mint saját szobruk talapzatán ágáltak krőzusi pózban a kormányférfiak: milyen könnyű lett volna egy áldó és megéritő gesztus az irodalom felé és (milyen természetes lett volna, ha a kultúrfölény grandiózus álmaiban felrévült volna a volt kultuszminiszter úrban az a történelmi megérzés, az a Itörténelmi tudat, hogy a magyar nemzet kultúrájának úttörői, munkásai, tervezői és megalkotói éppen a magyar írók voltak, akik a maguk zsenijével teremtettek kultúrpolitikai törvényeket és adtak programmot mindenki számára, saját koruknak és eljövendő időknek és nemzeteknek, és hogy a nagy világ előtt a magyar szellemi felsőbbség 'kjépviselői éppen a nagy magyar írók, — a részint széplelkű, részint tudós írók — a Vörösmartyak, Kazinczyak, az Arany Jánosok, a Petőfiek, a Bolyai Farkasok, a Semmelweisok, az Eötvös Lorántok, a báró Eötvös Józsefek s hogy az újabb magyar irodalomról is beszéljek, aHerczeg Ferencek, a Molnár Ferencek, Móricz Zsigmondok, Ady Endrék stb., stb. voltak, mint a magyar kultúrának fémjelzői. Amikor Magyarország még a maga elzárkózottságában a magyar nemzet kultúrmunkájáról nem tudott a nemzetek kultúrközvéleménye előtt egyéb dokumentummal szolgálni, akkor ezek az írók a maguk zsenijével túlszárnyaltak az ország határain és hirdették, hogy micsoda hatalmas, nagy nemzeti kultúrértékek vannak ebben a fajtában, ebben a nemzetben és népben. Ez a történelmi fel nem ismerés, ennek a lényeges és fontos nemzetreprezentálásnak történelmi fel nem ismerése volt a legnagyobb hiánya a volt kultuszminiszter úr programmjának. Ezt fel kellett volna ismernie és e mögött felismernie azt a tanulságot, hogy vájjon mennyi élő, még ismeretlen eljövendő tehetség és lángész szunnyad ebben a nemzetben, amely tehetséget és lángészt életre kell hívni, megnyilatkozásaikat és érvényesülésüket előre kell segíteni, hogy az ő szellemi kincseikkel megajándékozhassák ezt a magyar népet, nemzetet és egyúttal az egész egyetemes kultúrát. Az épület anyaga a kő, a vasbeton, a már-