Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-91

306 Az országgyűlés képviselőházának mányt arra, hogy ilyen vámhábor.úba belebocsátkoznunk csakis akkor lehet és szabad, ha el vagyunk tökélve arra, hogy mi is fogjuk az ilyen háborúval járó minden veszteséget szenvedni és viselni, mert ha mi úgy akarjuk a háborút folytatni, hogy csak a másik fél oldalán legyenek veszteségek és áldozatok, a vége az lesz, hogy szomorúan fogjuk a vámháborúí elveszíteni. T- Képviselőházi Külkereskedelmi] mérlegünk statisztikai adatai szomorúan igazolják, hogy ezt a vámháborút nem bírtuk viselni. 1930-ban, amely évnek végén a vámháború elhatároztatott, külkereskedelmi forgalmunk úgy alakult, hogy 153 millió pengő kivitelünkkel szemben 173 millió pengő volt a behozatalunk, vagyis 20 millió pengő volt kereken a passzivitásunk Csehszlovákiával szemben. A vámháború megindításának egyik lélektani rugója éppen az volt és ar.ra hivatkoztunk is abban az időben, hogy lehetetlenség az, hogy olyan ország, amellyel szemben mi évi 20—30 millió pengővel passzivák vagyunk, most még külön lisztkeverési rendeletekkel, háborús ser,tésvámokkal megnehezítse odairányuló exportunkat. Erre megindítottuk a vámhábor.út és a vámháború évében, 1931-ben kereskedelmi mérlegünk a következő szomorú képet mutatta: behozatalunk Csehszlovákiából 50 millió pengő, kivitelünk Csehszlovákiába 24 millió pengő volt, vagyis a mellett, hogy a mi exportunk 84%-kai csökkent, passzív egyenlegünk 20 millióról 26 millióra emelkedett. Ezt a vámháborút tehát sikerült úgy vinnünk, hogy exportunk teljes elzsugorodása mellett külkeneskedelmi mérlegünk passzivitása emelkedett Csehszlovákiával szemben. Igen t. Képviselőház! Lehetetlenség azt elgondolni, hogy úgy vigyünk egy vámháborút, hogy míg Csehszlovákia rögtön, az első pillanattól kezdve olyan háborús vámtételeket léptetett életbe, amelyek például a mi állatkivitelünket Csehországba teljesen lekötötték, azzal szemben nékünk nem álltak ezek a háborús vámtételek rendelkezésre- A mellett a magyar kormány állandóan tétovázott, állandóan elnéző akart lenni annak érdekében, hogy így talán a vámháború állapota hamarább meg fog szűnni, s máig sincsenek a tilalmak olyan mértékben érvényesítve a Csehországból való behozatallal szemben, hogy legalább azt az eredményt értük volna el, hogy rájuk nézve éppen olyan fájdalmas, vagy lehetőleg fájdalmasabb legyen a vámháború alakulása, mint ránk nézve T. Ház! Behoztunk a múlt évben szenet azon a címen, hogy nekünk arra a szénre okvetlenül szükségünk van, s behoztunk fát még mindig 4 millió pengő értékben. Ugyanakkor, amikor a mi kivitelünket Ausztriába azért nehezíti meg Ausztria, mert hivatkozik arra, hogy semmit sem veszünk tőle, amikor tehát legnagyobb érdekünk lett volna ebben a tekintetben Ausztriával szemben modus vivendit találni, akkor a velünk vámháborúban élő Csehszlovákiából behoztunk gyapjúfonalakat, papirosanyagokat, pamutfonalakat, olyan cikkeket tehát, amelyek máshonnan is behozhatok lettek volna. Engedelmet kérek, ilyen módja a vámháború vitelének valóban kétségbeejtő. A kereskedelmi mérleg passzivitásának ez az emelkedése exportunk teljes összezsugorodása mellett azt a benyomást kelti az emberben, hogy nincs, aki a mi külkereskedelmi politikánknak általában felelős gazdája volna, aki az akciót megindítá- I 91. ülése 1932 május 27-én, pénteken. sától, annak folytatásán keresztül a végéig átgondolná. (Eckhardt Tibor: Az ellenfélnek 6 millió pengő szubvenciót adniak! — Zaj.) Ugyanez tapasztalható azokban a fontos mellékkérdésekben, amelyek a külkereskedelmi politikával a mai szomorú időkben olyan szorosan összefüggenek, a mi devizapolitikánk és klíringszerződéseink kérdésében. A mi elhibázott, meggyőződésem szerint teljesen elhibázottan megindult devizapolitikánk abban nyilvánult meg, hogy az első pillanatban megrémülve, határainkat teljesen lezártuk, azokon semmiféle devizát ki nem engedtünk, s ezzel idéztük fel Ausztria részéről azt az eljárást, amely az első klíringszerződés létesítésére vezetett; holott meggyőződésem szerint olyan országnak, mint a mienk, okvetlenül aktív kereskedelmi mérlegre kellett volna és kellene a legnagyobb súlyt helyeznie. Annak az országnak, amelynek olyan nagy külföldi eladósodása van, r mint nekünk, a klíringszerződések rendszerétől meg kellett volna ijednie, tartózkodnia kellett volna, repudeálnia kellett volna ezt a rendszert, nehogy oda jussunk el, ahol ma tartunk, hogy a legutóbb megjelent osztrák jelentésben az foglaltatik, hogy Ausztriának az összes országokkal létesült klíringszerződései mind rosszak, kivéve azt az egyet, amelyet Magyarországgal kötött, mert a Magyarországgal kötött klíringszerződés biztosította azt, hogy az ő passzivitásuk mivelünk szemben csökkenjen. Nem tudom ezeket a hibákat, amelyek a részletes kereskedelempolitikai megállapodásoknál folyton fokozódnak, másnak tulajdonítani, mint annak, hogy nincs egységes elintézés ebben a kérdésben. Ugyancsak egy vámtanácsi ülés után történt, amelyen az összes gazdasági érdekeltségeknek lelkükre kötötték a kormányközegek, hogy igyekezzünk valamiféle módozatokat találni arra, hogy Ausztriából fát legyünk képesek behozni, hogy én akkor összehívtam a Kereskedelmi Kamarába a faérdekeltségeket, amelyek ezt a legnagyobb meglepetéssel hallották és azt mondták, hogy mi a fűrészelt fában való behozatalt, sokkal többet, mint amennyire Magyarországnak szüksége van, már Romániának és Csehszlovákiának odaígértük és már egyáltalában semmiféle hely nincs az Ausztriából való behozatalra. Ennek az az oka, hogy az egyik vonatkozásban tárgyal a földmívelésügyi miniszter, a másik vonatkozásban tárgyal a kereskedelemügyi miniszter, a harmadik vonatkozásban tárgyal. . .

( (Ivády Béla: Idejében kínáltuk Ausztriának az onnan való fabehozatalt ! Még módjában lett volna ezt Ausztriának vállalni, így tehát ez nem rajtunk múlt!) Nem tudom, hogy így van-e, de bizonyosan tudom, hogy amikor ez a vámtanácsi ülés lezajlott, közvetlenül ezután tartatott az a konferencia, amelyről én beszélek. És az is, amit a Töldmívelésügyi minisztérium csinált, (Ivády Béla: Magam mint földmívelésügyi miniszter kínáltam nekik!) annak a fakérdést illető része — biztosíthatom igen t. képviselőtársamat, mint akkori földmívelésügyi minisztert is — meglehetősen homályos és átláthatatlan volt. Mert egyszerre biztosítani a mi faszükségletünknél azt, hogy először is a magyar fa itt találjon fogyasztást, azután hogy faszükségletünket Csehszlovákiában biztosítsuk és végül még Ausztriából is hozzunk be fát: itt a közgazdasági és kereskedelempolitikai elgondolások egysége teljesen hiányzik. Nem mondom azt, hogy a földmíve-