Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-91

Àz országgyűlés képviselőházának 91. mostani időszakában a még meglevő munkahelyek védelmét és megtartását fontos szociális és erkölcsi szempontok követelik, a Képviselőház utasítja a kormányt, a katonai szolgálatot teljesítő munkások és magánalkalmazottak szolgálati és munkaviszonyainak olyan törvényes szabályozására, amelynek folytán bevonulás előtti állásukat, illetve munkahelyüket a régi munkabér, illetve fizetés mellett újból elfoglalhassák.» Azt hiszem, ez a javaslat sem szorul bővebb indokolásra, mert hiszen azt még meg tudom érteni, hogy a leérettségizett fiatalemberek, nem tudván elhelyezkedni, amint értesültem róla, igen nagy számban önként jelentkeznek, de az, hogy valakinek véletlenül mégis van állása, véletlenül mégis kifogott magának valami munkahelyet, esetleg már megnősült, esetleg már családja is van, most azután őt onnan kiemelik, bevonultatják és ezzel munkahelyét is elveszti, anomália, amelynek megszüntetéséről intézményesen kell gondoskodni. iSíem úgy, hogy esetleg az illető vállalatra kulisszák mögött nyomás gyakoroltatik, hanem intézményesen oly módon, hogy az illető szolgálattételre bevonulni kényszerülő egyén ne érezze azt, hogy ez a kényszer egyúttal oly keservesen szerzett és olyan véletlenszámba menő exisztenciájának elvesztését is jelenti számára. Tisztelettel kérem a Képvisedőházat, hogy mindkét indítványomat méltóztassék magáévá tenni, és kérem a miniszter urat, hogy e két javaslatban érintett szociálpolitikai gondolatokhoz megfelelő módon állást foglalni szíves kedjék. (

A honvédelmi tárca költségvetését már elvi álláspontomból kifolyólag sem áll módomban elfogadni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Griger Miklós jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán: T. Képviselőház! Mindenekelőtt legteljesebb elismerésemet kell kifejeznem az igen t. honvédelmi miniszter úr iránt, aki nemzeti büszkeségünket, a magyar honvédséget a mai súlyos gazdasági viszonyok között is arra a nívóra emelte, amelyen ma áll. Amikor ezt meggyőződésből és örömmel konstatálom, legyen szabad felhívnom az igen t. honvédelmi miniszter úr figyelmét néhány kérdésre. Mindenekelőtt azt hiszem — s ez nem az én egyéni véleményem, hanem minden magyar ember egyetért velem ebben — lehetetlen állapot az, hogy amikor egy országot teljesen megcsonkítanak, amikor egy ország kétharmad részét elrabolják, amikor körülöttünk mindenki fegyverben áll s állandóan fegyverkezik, úgy, hogy ha lövöldözni kezdenek bennünket, akkor egymást érik az ő ágyúlövéseik: akkor nekünk zsoldos hadseregünk van még ma is. A múltkoriban lenn jártam a vidéken s beszéltem egy egyszerű kisgazdával, földmívesemberrel, aki nagyon érdekes kijelentéseket tett előttem. Többek között sohasem felejtem el ezt a kijelentését: uram, ebben az országban addig nem lesz rend, amíg nem látjuk a hatkrajcáros bakát és nem tekintetes úrnak hívják majd a vicispánt. — Valamennyiünknek a leghatározottabban tiltakoznunk kell az ellen, hogy mi csak zsoldos hadsereget tarthassunk fenn, míg körülöttünk valamennyi állam fegyverkezik és ellenünk irányuló fegyverkezést folytat. Elismerésemet kell kifejeznem az igen t. honvédelmi miniszter úr iránt azért, mert szakított azzal a rendszerrel, amely a hadiszállítáülése 1932 május 27-én, pénteken. 273 soknál a kisipart nem támogatta olyan mértékben, mint amilyen mértékben ezt a jobb sorsra érdemes társadalmi osztályt mindenkinek támogatnia kell. Kérem az igen t. miniszter urat. hogy ezt a gondoskodását, a kisemberek iránti, ezt a jóérzését a jövőben is kellőképpen és megfelelő formában mutassa ki a szállítások kiadásánál. örömömnek kell kifejezést adnom azért is, hogy a népjóléti minisztérium feloszlatásával a hadirokkantkérdés odakerült, ahova tulajdonképpen már kezdettől fogva tartoznia kellett volna. Mert ha az aktív katona, a tartalékos katona, a hadbavonult egészséges katona odatartozik, akkor a rokkantkérdést már csak azért is a honvédelmi minisztériumba kell beosztani, hogy mint memento álljon itt: te honvédelmi miniszter, engem egészségesen küldtél ki a frontra, hazánk védelmére, post mankóval jelentem meg előtted, nézz végig rajtam, segíts rajtam! — Igenis ez a kérdés, a rokkantak ellátása, feltétlenül a honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozik; örülök, hogy odakerült. Ha már hamarább ott lett volna, akkor — ahogy az igen t. honvédelmi miniszter urat ismerem — a rokkantakkal nem történt, volna meg az az igazságtalanság, hogy a nemzetgyűlés által 1921 augusztus hó 3-án hozott törvény megszegésével elvontak a rokkantaktól egy ollyan birtoktestet, amely őket a törvény szerint megillette volna. 1921-ben itt a nemzetgyűlésen a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915. évi XVIII. te. kiegészítéséről szóló törvényjavaslatot tárgyaltuk. Ez kimondta, hogy aki a haza ellen vét, akire kimondja a bíróság, hogy hazaáruló volt, az elveszti vagyonát, ha pedig hitbizománya van, hitbizományának felét. En már akkori felszólalásomban — mint a Napló bizonyságot tesz róla — csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy amikor az egyszerű embertől, akinek nincs hitbizománya, egész vagyonát elveszik, a hitbizomány tulajdonostól a hitbizománynak csak felét veszik el. Kérdeztem, hogy ha megbüntetik az én fiamat, ha én elkövetek valamit, ha megbüntetik unokámat, dédunokámat s végig mindenkit, akkor miért nem szabad büntetni a mellékági rokonokat a családhoz tartozó főúr, vagy hitbizománybirtokos bűnéért. Elég az hozzá, hogy ebben a kérdésben leszavaztak bennünket. De most következett a másik kérdés, hogy mi történjék azzal a félbirtokkal, azzal a félvagy ónnal, amelyet a hazaárulóktól elvesznek. Tomcsányi Vilmos Pál t. képviselőtársunk volt akkor az igazságügyminiszter s én akkor felálltam és a következő indítványt tettem (olvassa): «A hitbizományhoz tartozó és az államnak jutó ingatlan egy éven belül földbirtokpolitikai célokra felhasználandó s elsősorban a rokkantak jöhetnek figyelembe a birtok felosztásánál.» Az én indítványomra felszólalt az akkori igazságügyminiszter úr és arra szólított fel engem, hogy vonjam vissza indítványomat. En már akkor is szókimondó ember voltam, aki nem szívesen vontam vissza, amit meggyőződésből indítványoztam és így természetesen kijelentettem, hogy indítványomat nem vonom vissza. A következőket mondottam (olvassa): «Legnagyobb sajnálatomra indítványomat nem vonhatom vissza. Ebben az országban sohasem lesz földbirtokreform, ha mi most a hitbizományok felől nem intézkedünk olyan értelemben, hogy a szegények és rokkantak földhöz jussanak. Az igen t. miniszter úr ma miniszter, holnap talán nem lesz az és kérdés, hogy az ő felfogását egy másik miniszter ma